Hirtelen jókorát botlott, majd mintha falnak ütközött volna, akkorát esett, hogy csak úgy porzott. Lábfeje beleakadt valamibe, ami megállította a haladásban, mint lép a rovart. A fűben egy kődarab hevert.
Pont annyira állt ki, hogy egy keskeny tárgy, például egy lábfej beférjen alá. Különös… A lapos kő félig kifordult a tömegtől, aminek haladását meggátolta. Felállt, és jobban szemügyre vette. Lába önkéntelenül lökött egyet a kődarabon, hogy az hanyatt essen, ekképp véve rajta elégtételt. Ősi emberi szokás. Uralkodni, még az élettelen tárgyakon is…
Ahogy a kő kifordult a földből és eldőlt, eddig nem látott oldalán furcsa sérülés vált láthatóvá. Közelebb lépett. Nem is sérülés. Hanem egy jel. De nem vésett, hanem mintha szerves része lenne. Mintha így teremtették volna. Megmunkáló szerszámnak semmi nyoma…
A kör alapon egymásba simuló jelek értelmes mondanivalóra emlékeztették. Halványan motoszkált benne a sejtés, hogy valaha, egy másik világban, értett az ilyesmikhez… Támadt egy ötlete. A kő környékén elseperte a gazt, miegymást, és elkezdte a jeleket egyenként, egymás mellé beleírni a homokba. A jelek egy összefüggő, így értelmetlen írásjel halmazt adtak ki. Egy hosszú mondatot, döbbent rá. Megpróbálta fejében részekre bontani, külön- külön megvizsgálni őket, így silabizálta a rejtélyt. Mikor úgy érezte sikerült megfejtenie a titkot, új területre leírta.
A szavak egy általa idegennek érzett nyelven íródtak: „Fallaces sunt aliquando decipit. Mundus hic non potest esse perfecta”.
Nem tudott mit kezdeni a szavakkal. Nem tudta megfejteni őket.
Ám ekkor hirtelen olyan esemény történt, amitől hátraugrott, és először nyilallt bele egy olyan érzés, amit eddig nem ismert. Vagy csak ügyesen elnyomott magában. A félelem… A kő felületén a jelek aranyos, de vakító fénnyel felizzottak, füstöltek, a kő csak úgy pattogott. Majd a jelenségnek hirtelen vége szakadt, és ő ámultan vette szemügyre a változást. A kőbe vésett szöveg átalakult, számára érthető írásjegyekké alakult! Most így szólt: „A látszat néha csal. E világ sem tökéletes”
Döbbenten nézte a szöveget, önkéntelenül utat engedve baljós gondolatoknak és hangulatnak. Mi akar ez lenni…? Hogy, hogy nem tökéletes…? Márpedig az, némi bosszantó kivételektől eltekintve. Neki dolga van, amit véghez is visz, kerül, amibe kerül, bármilyen furcsa jel akadjon is az útjába. Továbbindult, de a furcsa történések, a kétely magvai kezdtek szárba szökkenni benne. A szinte szürreális szépséggel megkomponált táj, a tökéletes éghajlat azonban a megnyugvás mellett megszólaltatott benne egy vészcsengőt is. Magán, és az egyetlen egyszer, távol látott titokzatos madarakon kívül semmilyen más élőlényt sem látott…
Vajon mit akart üzenni neki a számára eretnek felirat…?
A gondolkodás, amit eddig sikerrel helyettesített be a külső információ érzelemmentes felszívásával, most kezdte átbillenteni a mérleg serpenyőjét.
Az eddig háttérbe szorított gondolatok pedig elkezdték hallatni zavaró, delíriumosan kábító szirénhangjaikat, teljesen más megvilágításba téve az eddigi dolgokat. Megkönnyebbülten vette észre a gyönyörű tavat maga előtt.
Azt sem tudta, mennyi ideje gyalogolt transzban, de jókora utat megtett, és az pedig nem kevés időbe telt… Lassan lépkedve ballagott le a partra, az apró hullámok kellemes locsogását hallgatva. A víz láttán hatalmába kerítette a már ismert késztetés. Ki kell próbálnia, ismét…!
Belegázolt a vízbe, és igen. Még mindig tudott a vízen járni. A maga által keltett koncentrikus hullámokat figyelve koncentrációja lankadt, gondolatai elkalandoztak, különös transz kerítette hatalmába. Úgy érezte, leragadnak a szemei, és valami egyre gyorsuló sebességgel magával ragadja, egy alagútba, fokozódik a sebesség, már - már hatalmába kerítené a rettegés, mikor…
Foszforszerűen, vakítóan lobban a fehér fény.
Miközben oszlik szemei elől a túlterhelés okozta sokk, elképedve érzékeli tenyerében, mely tele van bőrkeményedésekkel, a hosszú szárú fadarabot. Tisztul a látás… Ez egy lándzsa…! Ezek a vad, orrát támadó szagok, az üvöltések! Ereiben megfagyott a vér, ahogy a lassú, de nagy léptekkel közeledő, földet döngető szörnyetegre nézett. A lénynek sárgászöld bőre, araszos tőrökként meredező fogai, és fülrepesztő hangja volt. Elülső végtagjai csökevényesek voltak, viszont hosszú, izmos farka úgy vágott mellbe egy vadászt, hogy az felkenődött a szurdok falára és utána holtan esett össze. A szörnyeteg már majdnem elérte, amikor fentről hatalmas kődarab zuhant le, telibe találva a fenevad nyakát, földre döntve a szörnyet. Társai nagydarab, durva arcú alakok, diadalittas üvöltésekkel vetették magukat még élő prédájukra és lándzsáikkal, késeikkel döfték ahol érték, a vér szökőkútként fröccsent arcukra, bőrükre.
Vezérüknek azonban mégis volt annyi esze, hogy észrevegye egyikük különös viselkedését, azaz őt magát, ahogy elképedve, és iszonyodva állt az életveszély, és a halálban tobzódás karneváljában… Fenyegető torokhangon morogva lépett közelebb lándzsájával, és egyszerű nyelven vakkantott valami kérdést neki. Fegyverét fenyegetően megemelte, és már majdnem lecsapott reá, de a vakító fény megelőzte.
Újból a semmivé válás gyötrelme, és a vele járó vakság, süketség, bénaság… Ezúttal egy jó adag homokkal a szájában eszmélt föl a forró, homokos talajon. Fújtatva és köpködve igyekezett feltápászkodni.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése