Németi Zoltán: Tökéletes világ 3. rész

Közjáték:
- Még nem jött rá…
- Még nem. Majd rávezetjük, hogy helyesen lássa ezt a történetet…
- Eddig kevesen jöttek rá, hogy a “tökéletes világ” project a saját lelkük kivetülése.

- Az Atya nagy energiát fektetett ebbe a kísérletbe. Másféle módszerekkel próbáljuk elérni az univerzum szintű egyensúlyt.
- Ráadásul egyfajta kiképzés is. Aki sikeresen megcsinálja a vizsgát, feljebb léphet. Persze további próbák után…
- Milyen esélyeket látsz itt….? Szerinted meg tudja oldani…?
- Igazán nem tudom pontosan kikalkulálni. Ettől olyan izgalmas ez az egész. Eléggé kiszámíthatatlan. Túlzottan lobbanékony. Ez az erőssége, és a gyenge pontja egyben…

Elindult lefelé. Ez most más érzés volt, a valódi kockázat és valódi veszély érzése. Érezte, hogy itt valami nincs rendjén, hogy a tökéletes világ mégsem igazán hibátlan. Arra nem tudott rájönni, hogy a rémséges dolgok hogy szivárogtak be ide. Vajon így volt eleve megteremtve az egész, vagy…? Mindegy. Elhatározta magát. Soha nem nézett hátra. Élesebben látott, füle minden zörejt meghallott. Az élettelen zóna egyre sötétedett.

A hamuval egyre szennyezettebb föld leírhatatlanul lehangoló látványt nyújtott. Ezt már csak az erdősáv múlta felül. Undorodva kerülgette a nyálkás, csöpögő ágakat. Fekete gomba emésztette az odvas törzseket, az enyészet hallható csámcsogással vette birtokába a hamuba fulladt tájat. Betegesen elkorcsosult ágak fonódtak egymásba, haldokló ölelésben egyesülve. Más fák ágai egymásba hatoltak, és a túlsó oldalon folytatódtak… Mire átvergődött az erdőn, valósággal ragadt az undorító mocsoktól. Nem is tudott tőle megszabadulni. Mert immár előtte terült el a halott zóna egyetlen tisztálkodási lehetősége, a sötét színű folyadékkal teli tó. Abban pedig nem akaródzott megmártózni…

A szurokfeketeség ne mozdult. Hullámok nem borzolták a felszínét. Mégis, a vándor meg volt győződve arról, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan módon, de figyeli őt. Hogy intelligenciával bír. Kíváncsiságát viszont piszkálta a különös, soha nem látott állagú anyag.

De most okos lesz. És óvatos. Nem ér hozzá a titokzatos miazmához. Ezért volt a kezében a majd két méter hosszú, viszonylag ép faág, amit még nem rágott szét a dögletes helyi levegő. Belemártotta a hegyét a folyadékba. Semmi sem történt. Mélyebbre nyomta. Majd kihúzta, és meglepetten látta, hogy az anyag egy darabja az ág hegyén csüng. Ahogy lecsöppent róla, különösen viselkedett.

Középen kettészakadt, egyik fele visszaolvadt a központi masszába, a másik körbevette az ág hegyét és… Elkezdett rajta előrekúszni…! Szemét le sem tudta venni a hihetetlen látványról. Főleg, hogy a pokoli folyadék mögött a faág folyamatosan semmisült meg, füstölgő hamuvá omlott az anyaga.

A sötét anyag kúszása hirtelen felgyorsult, és végigömlött az ágon. Már nem volt ideje elejteni, vagy eldobni. AZ már érintkezésbe került a testével. Meglepően hideg volt az érintés. Ez hamarabb eljutott a tudatába, mint maga a pánik. Beleolvadt húsába és csontjába, ahogy bőrével érintkezve felszívódott. Képtelen volt elhinni, hogy ez vele történik meg. Tökéletes világában ez lehetetlen…!

De ahogy a fekete piócák a bőre alatt elkezdtek felfelé kúszni a karján, és látta, hogy ujjai már hasonlatosakká váltak a tóban terpeszkedő undok folyadékkal, el kellett hinnie. Rekedt kiáltás szakadt ki belőle, a pánik, és a halálfélelem kiáltása, el akart rohanni innen, értelem és cél nélkül, pusztán azért, hogy élete utolsó pillanataiban tegyen valamit, de nem ment. Lábai felmondták a szolgálatot. Kihunyó öntudata utolsó szikrájával arra gondolt, hogy mégsem tökéletes. Sem ez a világ, sem ő maga nem olyan, mint azt hitte, mint ahogy azt elhitette magával…

Aztán a nekrokozmosz magába szippantva elnyelte lelkét, és egy szempillantás múlva, mely megfelelt a tökéletes időtlenségnek, ki is okádta magából.

Mikor a zuhanás érzete befejeződött, tudatosult benne hogy él. Nem halt meg. Létezik. Még van benne élet…

A rázúduló események miatt úgy érezte magát, mint aki kitántorodik a gyorsvonat ajtajából, aztán halála előtt valaki visszarántja a derékszíjánál fogva. Felült. Megvolt a teste, egy sokkal világosabb helyen ébredt, de azért a fény mennyisége nem esett túlzásokba. Erős félhomály volt, semmi több. Egy tisztáson tért magához. Háta mögül egy rekedtes hang szólította meg. Különös figura volt az öregember, aki botjára támaszkodva ült vele szemben egy kocka alakú kövön. Csuklyás köpenyt viselt, hozzá zsíros, ápolatlan hajzatot hordott. Sárga fogainak alja az alsó ajkát érte. Pergamenszerű bőre vagy koszos volt, vagy valami titkos nyavalya emésztette belülről vagy kívülről. Ám szemének megdöbbentő ereje, tekintetének intenzitása óvatosságra intette. Olyan benyomást keltett, mintha egy felhúzott rugó lenne. Egy ragadozó, ami álcázza magát.

- Lám, ismét találkoztunk. Mi mindig összetalálkozunk. Időről időre. Úgy látszik, ez a sorsod… Úgy látszik, sosem változol. Ez egyszerre unalmas, és izgalmas vonásod egyszerre.

- Ki… ki vagy te…?

- Ne azt kérdezd, hogy ki vagyok, hanem hogy miért találkozunk ismét, bukott angyalom. S a károgó kacagás úgy esett ki szájából, ahogy a féreg hullik ki a megzavart varjú csőréből a földre.

- Ki vagy te…? Mit akarsz tőlem?

- Nem vagyok KI… És pontosan téged akarlak. Ismét megbuktál. Ismét visszatoloncoltak a mennyekből, lázadó madárkám… Látom, semmit sem értesz. Semmire sem emlékszel. Akarod, hogy felfrissítsem a memóriádat…?

- Tedd meg, átkozott vénember, Tedd meg, utána elintézzük a mi ügyünket.

- De el ám! De nem úgy, ahogy gondolod.

- Akkor hát engedelmeddel elkezdeném. Mint mondtam, egyike vagy az angyaloknak. Különleges, egyedülálló darab… Engedélyt kaptál, hogy a az emberek között születhess újjá… De te rosszul sáfárkodtál az életeddel. Megtagadtad az atyádat, beszennyezted a fényét, sok bűnt elkövettél. A tízparancsolatot nem is említeném… Amit annak idején kőtáblára véstek. Te is tiszta tábla voltál. De a fejed, az valódi kőből van…

- Honnan tudja mindezt rólam? Kicsoda maga? Mit akar tőlem…?

- Mondtam már, téged akarlak… Én vagyok az utolsó reményed, kölyök. Nélkülem elkárhozol. Téged rútul átvertek. A hited, és a többi megszentelt halandzsa nem segíthet rajtad… A segítségem nélkül nem léphetsz tovább. Se a mennybe, se a pokolba…

- Ne merjen engem…

- Mit ne merjek? Vágott a szavába a vénember. Neked már nincs lehetőséged! Te már túl sokat mertél. Nagykanállal mertél onnan, ahonnan még Gábriel is megelégedett volna egy kávéskanállal. De neked nem volt elég. Neked semmi sem volt elég. Most már viszont nem kaphatsz semmit. Nincs választásod.

- Maga sem különb nálam, ha egyszer ugyanitt van! És nem is valóságosabb, mint ez az egész átkozott színjáték!

- Valóban…? Kérdezte a rozzant rongykupac, és szemei sárga fénnyel felizzottak. Ő pedig úgy érezte, mintha mellkasát roppant ököl szorítaná a markába. Nézz magadba itt, a pokol tornácán! Nincs választásod, megismétlem. Vagy velem jössz, vagy itt tengetheted az elkövetkező pár ezer évet, kóborolva az eléd vetített pusztákon, mert ostobaságod van akkora, mint merészséged… Rácsodálkozhatsz az olcsó trükkökre melyekkel az orrodnál fogva vezettek idáig, elém…! Az én terveim szerint történt az egész, a hozzávezető út az én köveimmel volt kirakva, már ha fel tudod fogni, mire gondolok. Nézz magadba! Nyomorult, kínlódó törpe vagy, de ha a lelkedbe nézel, láthatod, hogy benned a sötétség érintetlen és hatalmas…

- Áruljon el nekem valamit. Ha ilyen értéktelen vagyok, ha olyan nyomorult vagyok, ahogy mondja, miért pazarolja a drága idejét? Miért szenved itt velem együtt, a valótlanságban…?

Az öregember felkacagott, és hangja nyomán elsárgult a tisztáson növő zöld fű, és elhalt levelek hullottak a fákról. Sárga szemeiben a pokol tüze égett, amikor ránézett. – Csak ragadd meg a kezem minden gyűlöleteddel, csapj a markomba minden haragoddal, és én megmutatok neked egy másik világot, ahol nem kell minden egyes alkalommal könyörögni a végtelen erő minden morzsájáért, ami az Isteneid asztaláról hullik le. Azzal kinyújtotta feléje ronda, túlnőtt körmökkel díszített kezét, és egy lépést tett előre. – Nem. Nem érdekel az ajánlata. És még valami. Mielőtt ajánlatokat tesz, adhatna az ápoltságra. Hánynom kell, ha a karmaira nézek.

Úgy…? Rikoltotta a sárga szemű szörnyeteg olyan hangon, hogy szerencsétlen vándor úgy érezte, feje menten szétrobban. Ha nem érdekel az ajánlatom, mutatok másikat. Ha nem tartasz velem, gondoskodom róla hogy másnak se tehess többé szolgálatot…

Folytatása következik.