Kapolyi György: 666

Ez a novemberi délután is olyan ocsmány volt, mint szokott. Már fél négykor erősen szürkült, vastag köd ereszkedett a városkára, eltüntetve a távolabbi házak és utcák képét, bekúszott a ruháim alá, légvételkor éreztem a pára possadt, ragadós ízét. Minden nedves, tapadós volt, és barátságtalan.
A fogadót is alig találtam meg, lámpái csak gyertyaként haldokoltak a szürkeségben.
Üvegezett ajtaja mögött már egy elfogadható világ tárult elém, nem volt fényár, de hamar megszokta a szemem.
A cigarettafüst, mint tüllfüggöny, jótékonyan és tapintatosan vonta be a helységet, az asztalkáknál ülő hallgatag férfiakat, a pultot, a vaskos- kopasz csapossal. Némán fordult felém minden tekintet, kifejezéstelen közönnyel mértek végig, mint idegen jövevényt. Köszönésemre nem volt válasz.Leültem egy asztalhoz, a csapos kényelmesen odasétált, és némán megállt mellettem.
Egy korsó barnát kérek- szóltam, olyan idegenül, olyan tompán szólt a hangom a síri csendben, hogy megdermedt bennem a lélek.
A kopasz távozott, majd visszajött a korsómmal. Uram- van szabad szobája- kérdeztem.
Néma fejbólintás volt a válasz.
Reggel mikor nyit a hivatal?
A fickó megdermedt, vágni lehetett a füstben úszó csendet.
Nyolckor - felelte halkan, és visszasétált a pultba.
Az egész ivóra rátelepedett egy nyomasztó csend.
Aztán erőt vett rajtam a fáradtság, meg gondolom az erős sör is megtette hatását, felálltam, marokra fogva bőröndöm fülét, körülnéztem az emeletre vezető feljárót keresve.
A csapos hozzám lépett, és átadott egy szobakulcsot. A 666- os volt.
A kanyargó falépcső, minden mozdulatomra fájdalmasan nyikordult, felvitt egy hosszú, hajópadlós keskeny folyosóra, ahonnan nyíltak a szobák.
Minden ajtó, a 666- os számot viselte.
Benyitottam az elsőbe.
Csak egy kis állólámpa világított, a helység sarkait és plafonját elnyelte a sötétség.
Volt benne egy ágy, szekrény, asztal, meg két szék. Egy viseltes rongyszőnyeg igyekezett lakájossá varázsolni a szobát. A helység kicsi volt, és áporodott levegője lekeveredett némi temetőszaggal, nem éppen kellemes gondolatokat ébresztve az érkezőben. Az utcára, illetve a vastag tejszerű ködre nyíló ablakszárny, alig akart kinyílni.
Feltehetően nehézkes zajára megjelent a csapos. Ijedt tekintettel rám nézett.
Az ablakokat nem szabad kinyitni így estefelé, és ha kopognának az ablakán, avagy ajtaján, ne figyeljen oda,  szólt halkan, és távozott.
Döbbenten álltam a kő nehéz csendben, nem értettem az egészből semmit.
De nem sokat gondolkodtam a dolgok miértjén, mert annyira elkapott a fáradtság, hogy sebtében lerángattam a ruháimat, és végigdobtam magam az ágyon. Azonnal elalhattam. Álomtalanul telt az éjszaka, bár mintha hallottam volna az ajtóm előtt némi kaparászást, de nem törődtem vele.
Reggel, ugyan az a ködös, szürke, nehéz látvány fogadott, mint mikor érkeztem. Összeszedtem magam, és lementem az ivóba, hogy bekapjak valamit. Ugyan az a hallgatag vendégkoszorú fogadott, mint érkezésemkor. Csendben ültek, és poharaikat nézték. Ettem valamit, feltűnt, hogy kezdek ugyan olyan halkan beszélni, mint a csapos.
Aztán kiléptem a ködbe.
Nem voltak járókelők, cipősarkam akkorákat koppant a nagy mozdulatlanságban, mint egy kalapácsütés.
Velem szemben, a ködből kibontakozott egy alacsony, vaskos öregasszony, lassan lépkedve, kitömött szatyrával.
Bocsánat- szóltam, nem tudja, véletlenül hol van a hivatal?
Fel sem emelte kendő takarta arcát, csak maga mögé mutatott, és továbbcsoszogott.
Az elkeskenyedő utca végén, kanyargós feljáró indult egy dombra.
Minél feljebb jutottam, úgy vált láthatóvá a hivatal épülete.
Emeletes és szürke volt, elfüggönyözött ablakokkal.
Lakatlan meg elutasító volt az egész, be sem mertem volna lépni, ha nem látom a táblát, hogy nyitva.
Egy kis köves helységbe léptem, az elsötétítő függönyök vigyázta félhomályban, csak egy nagy íróasztal állt középen.
Egy fekete ruhás, sovány, és pengearcú nő ült mögötte, és a rengeteg aktától bebástyázottan írt valamit.
Meghatározhatatlan korú volt, csak gyűrűi világítottak csontos ujjain a gyenge fényben.
Mielőtt megszólalhattam volna, szabad kezével intett, hogy várjak.
Nem tudom meddig állhattam ott, mire elővett egy kemény kartoncsíkot, és ráírta, hogy 1336.
Akkor nézett fel először, és felém nyújtotta a lapot.
Fekete tekintete késként fúródott szemeimbe, és hideg, ellentmondást nem tűrő hangon szólt: Ezen a számon fogják szólítani.
Dermedten, és megsemmisülten hagytam el a helységet.

Azóta is a fogadóban lakom.
Sosem nyitok ablakot, és este kulcsra zárom a szobám ajtaját.

Kép: Kapolyi György alkotása