A gazda minden reggel kitárta az istálló ajtaját, és ő kiballagott az itatóhoz, amiben ilyenkor mindig friss víz csillogott.
Nyári reggeleken a kútvizet különösen szerette hideg üdeségével, jól esett sokat inni belőle.
Amikor már elég volt, a gazda fogta a botját és terelni kezdte, inkább csak megszokásból, hiszen pontosan ismerte az utat.
Elindultak a hegyre a legelő felé.
A tyúkudvar már hemzsegett a szárnyasoktól, káráltak, ordítoztak, veszekedtek szokás szerint.
A libák szabadon kószáltak, igyekeztek csapatostul ijesztgetni őket, de túl közel egyik sem merészkedett, csak a szárnyukkal hadonásztak sziszegtek és a hosszú nyakukat nyújtogatták feléjük.
Aztán fent, végül a kiskapu mellett a kecskeakol ásítozott üresen, az állatok oldalt a kerítés mellett kérődzték fel a korán szedegetett szénájukat.
A hegyi legelő csodás volt, dús fű nőtt rajta sok virággal, bogáncs alig akadt szerencsére, mert azt nem szerette.
Amikor a gazda felért vele, megpaskolta a hátát és aztán magára hagyta, megint az egész nap az övé lett.
Nagyot harapott a fűből, jó íze volt, amíg rágott, bámészan álldogált.
Sosem unatkozott, ez volt az ő kedvenc helye.
Az akácos alatt lévő vadszilvásból neszt hallott, hát odanézett.
Egy őz állt ott a párjával, és kíváncsian őt bámulták.
Azután elindultak felé.
-Köszöntünk téged -szólt a nőstény.
-Mi is itt legelnénk, ha nem bánnád,-és már harapott is a fűből.
Nagyot nézett, emlékezetéből felsejlett neki, mintha a gazda az ilyet nem szeretné, mindig elkergetett más állatokat, azt mondta, akkor neki nem fog jutni elég.
Néha még egy olyan botot is hozott, akkor aztán a durranás után már nem jött vissza az ott legelőkből egy sem.
-Bánnám bizony, menjetek el, ez az én füvem, nem jut majd elég, ha más állat eszik belőle.
Mire az őz megszólalt:
-Más állat?- ej, hát milyen más?-hiszen nem látod, hogy milyen nagyon hasonlítunk egymásra? -és folytatta az evést.
Akkor aztán gondolkodóba esett megint.
-Hasonlítanánk?-de hát és nagy vagyok és lassú, nem akarsz te rászedni engem?
-Dehogy!-így az őz- nézd milyen vékony a bokád, te is azt eszed amit én és a párom.
Na, ezen elgondolkodott, végül is a bokája tényleg nem olyan vastag, meg hát füvet eszik, mint ők.
Csendben maradt, legeltek. Egész nap.
A nap már átfordult az égen, mikor a gazda felballagott.
Látta rögtön, hogy bizony három napi területet legelt le a jószág, egyetlen nap alatt.
Megcsóválta a fejét, aztán együtt lesétáltak, ő megint jót ivott a vízből és bement az istállóba.
Másnap reggel nem nyílt az istállóajtó, pedig ő ott állt a szokásos módon, nagy orrlukaival az ajtó deszkái közti résben szaglászva.
Hirtelen fülsiketítő durranás hallatszott, még a tyúkudvar is elnémult egy kis időre.
Kisvártatva nyílt az ajtó, a friss víz ott csillogott a vajúban, ivott, felsétáltak a legelőre és harapta a füvet, elmélázva rágva estig.
Nyári reggeleken a kútvizet különösen szerette hideg üdeségével, jól esett sokat inni belőle.
Amikor már elég volt, a gazda fogta a botját és terelni kezdte, inkább csak megszokásból, hiszen pontosan ismerte az utat.
Elindultak a hegyre a legelő felé.
A tyúkudvar már hemzsegett a szárnyasoktól, káráltak, ordítoztak, veszekedtek szokás szerint.
A libák szabadon kószáltak, igyekeztek csapatostul ijesztgetni őket, de túl közel egyik sem merészkedett, csak a szárnyukkal hadonásztak sziszegtek és a hosszú nyakukat nyújtogatták feléjük.
Aztán fent, végül a kiskapu mellett a kecskeakol ásítozott üresen, az állatok oldalt a kerítés mellett kérődzték fel a korán szedegetett szénájukat.
A hegyi legelő csodás volt, dús fű nőtt rajta sok virággal, bogáncs alig akadt szerencsére, mert azt nem szerette.
Amikor a gazda felért vele, megpaskolta a hátát és aztán magára hagyta, megint az egész nap az övé lett.
Nagyot harapott a fűből, jó íze volt, amíg rágott, bámészan álldogált.
Sosem unatkozott, ez volt az ő kedvenc helye.
Az akácos alatt lévő vadszilvásból neszt hallott, hát odanézett.
Egy őz állt ott a párjával, és kíváncsian őt bámulták.
Azután elindultak felé.
-Köszöntünk téged -szólt a nőstény.
-Mi is itt legelnénk, ha nem bánnád,-és már harapott is a fűből.
Nagyot nézett, emlékezetéből felsejlett neki, mintha a gazda az ilyet nem szeretné, mindig elkergetett más állatokat, azt mondta, akkor neki nem fog jutni elég.
Néha még egy olyan botot is hozott, akkor aztán a durranás után már nem jött vissza az ott legelőkből egy sem.
-Bánnám bizony, menjetek el, ez az én füvem, nem jut majd elég, ha más állat eszik belőle.
Mire az őz megszólalt:
-Más állat?- ej, hát milyen más?-hiszen nem látod, hogy milyen nagyon hasonlítunk egymásra? -és folytatta az evést.
Akkor aztán gondolkodóba esett megint.
-Hasonlítanánk?-de hát és nagy vagyok és lassú, nem akarsz te rászedni engem?
-Dehogy!-így az őz- nézd milyen vékony a bokád, te is azt eszed amit én és a párom.
Na, ezen elgondolkodott, végül is a bokája tényleg nem olyan vastag, meg hát füvet eszik, mint ők.
Csendben maradt, legeltek. Egész nap.
A nap már átfordult az égen, mikor a gazda felballagott.
Látta rögtön, hogy bizony három napi területet legelt le a jószág, egyetlen nap alatt.
Megcsóválta a fejét, aztán együtt lesétáltak, ő megint jót ivott a vízből és bement az istállóba.
Másnap reggel nem nyílt az istállóajtó, pedig ő ott állt a szokásos módon, nagy orrlukaival az ajtó deszkái közti résben szaglászva.
Hirtelen fülsiketítő durranás hallatszott, még a tyúkudvar is elnémult egy kis időre.
Kisvártatva nyílt az ajtó, a friss víz ott csillogott a vajúban, ivott, felsétáltak a legelőre és harapta a füvet, elmélázva rágva estig.
Mit tudja az állati népség, hogy területük csakis az övék, idegen élőlénynek - ha barátságos is - helye ott nem lehet! A gazda majd megmondja, megmutatja, durranós botjával eligazgatja. Na. Rendnek kell lenni. Hát nem? Vagy nem így? - Írásod is ezt veti fel, erről kérdez, és jól, kedves Noémi. :-?
VálaszTörlésKedves Noémi.
VálaszTörlésKedves, okos történet, tetszett.
gyuri
Kedves Francis és Gyuri,
VálaszTörlésNagyon jól esik, hogy tetszett Nektek és köszönöm a hozzászólásotokat.
Tanulságos messédhez szeretettel gratulálok: Mila
VálaszTörlésKedves Mila,
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm.
Roppant mód tetszett az írásod, Noémi. S lám, az állatok is rendelkeznek emberi tulajdonsággal, itt önzéssel.Nem enged mást oda legelni, mert neki nem kerül elég. Hajlana a kompromisszumra, csak az ember nem... Ilyen világban élünk. :)
VálaszTörlés