Kapolyi Noémi: A kalap

Jaroszlav rendkívül pedáns, és precíz ember volt.
Hosszú évek óta mindent a megszokott időben végzett, reggelente pontban 8-kor megvette a napi újságját a standon, és utána a bódé háta mögötti kis parkban rögtön helyet foglalt a szokásos padon, ilyenkor általában 8 óra 5 perc volt, itt aztán elolvasta a napi híreket.
Ezt követte a reggeli megvásárlása egy személyre, mert hogy Jaroszlav mindig is agglegény volt, habár már a nyugalmazott irodavezetői éveit töltögette.
Az állandóság nyugalmat ad -mondta néha fennhangon saját magának, és ilyenkor valóban ezt át is érezte.
Egyik reggel épp' megvette a napi újságját és odament a padhoz, hogy helyet foglaljon rajta, azonban a deszka jobb fele nem volt üres, az ülőkén egy kalap pihent.
Egyszerű karimájú, rendezett fekete férfi kalap volt, eléggé jó állapotban.
Jaroszlav először idegességet érzett, hogy micsoda dolog ez, majd érte nyúlt, de mégsem fogta meg, hanem kiegyenesedve körülnézett a kalap gazdáját keresve.
Azonban a kis park üres volt.
Végül a pad másik felére telepedett, a lehető legmesszebb húzódva a kalaptól és nekilátott az olvasáshoz.
Minduntalan felnézett, aztán oldalt, rá a kalapra.
Még mindig egy teremtett lelket sem látott, akié a kalap lett volna.
Egy idő múlva behajtotta az újságját a térdére fektette, és közelebb csusszant, majd a kalapért nyúlt, nem emelte fel csak a két ujja közé fogta a karimát.
Egészen ritka tapintású nagyon finom anyagból készült, nem is volt még a kezében hasonló sem.
Milyen puha és selymes és ahogy megemelte, szinte súlya sem volt, érezte, hogy erre neki szüksége van, felemelte, és valami megfoghatatlan örömmel a fejére illesztette, tudta, hogy remekül mutat rajta.
Azonnal fölállt, és határozott léptekkel hazasietett.
Út közben azonban valami zavartságot érzett, aztán zúgni kezdtek a fülei és érezte, ahogy a tarkójából erős migrén kezd szétfutni a fejében.
Amire a közeli lakásába ért, már egészen rosszul volt, még hangokat is hallott, olyan kuszán, sokfelől áradva felé, nem is tudta mit csináljon, betámolygott a hálószobájába, a kalapot ledobta a székre és az ágyába roskadt.
Kisvártatva a fejfájás és fülzúgás csökkenni kezdett, aztán már egészen jól érezte magát.
Felült, és kezébe kapta újra a kalapot, örömmel forgatta az ujjai közt aztán újra rátette a fejére.
A fülzúgás újra elkezdődött, de most már egészen tisztán hallott hangokat is, lekapta a fejéről és csend lett, újra feltette és megint kezdődött.
Levette a fejéről, a füléhez tartotta, de semmi sem hallatszott.
Egészen döbbenten ült.
Aztán lassan, óvatosan ismét feltette a kalapot, a hangok újra megjelentek.
Figyelni kezdett.
Némelyik hang egészen ismerős volt.
De hisz ez a szomszéd hölgy lesz, de miért beszél, ha egyedül él, hiszen a férje egy éve, hogy elköltözött tőle?
Mit is mond? Kósza szavakat hallott csak.
Felkelt, a bejárati ajtóhoz ment, finoman halkan kilépett rajta, és a szomszéd ajtónál hallgatózni kezdett.
Csak a tevés-vevés motoszkálása szűrődött ki, de egyébként egy árva szó sem hangzott el odabent.
De ő hallotta a sopánkodást a harisnyáról, hogy megint leszaladtak a szemek és a névnapról, amikor senki sem köszönti fel, és a viráglocsolásról, amit elfelejtett, meg közben a leégett lábas aljáról, megállás nélkül folytak a gondolatok, igen ezek a szomszéd hölgy gondolatai lehetnek csak, hiszen a lakásban amúgy csend van.
Visszament az otthonába, óvatosan az ágy végébe helyezte új szerzeményét, majd mellé telepedett, és egyre fokozódó érdeklődéssel nézegetni kezdte.
Új gondolatok kavarogtak őszes fejében, izgalmat érzett, micsoda felfedezés lesz meghallgatni, kinek és min kacskaringóznak a gondolatai, szándékok, óhajok, kiben mi lakozik.
Érezte, hogy ilyen kíváncsiságot nem is érzett még talán sosem.
Összerendezte magát, kezébe vette a kalapot, és felfedező útra indult a lépcsőházban.
Miután újra a fejére illesztette, megindultak a gondolatok, csak úgy áramlottak felé, de most már figyelt, honnan, milyen irányból hallja őket, milyen a hangszínük és mi, merről jön.
Az első emeleti lakásból vidámság áradt, talán kis pajzánságot is érzékelt, ez nagyon zavarta, szégyen öntötte el, így gyorsan lement a földszintre.
A saroklakásban egy rendkívül kellemes külsejű hölgy lakik, gondolta odahallgat kicsit, hiszen mindig olyan jól szituált, és kedélyes általában.
Figyelni kezdett, a hang tónusa rendben is volt, ismerősen csengett, de a gondolatokat akkora szomorúság járta át, hogy szinte mellbe vágta.
Magány, egyedül, megint egyedül, nincs senkije, nem jár sehová, nincs kivel, vidéken kellett volna maradnia.
Olyan szívbemarkoló, és fájdalmas érzése támadt, de hogy is lehetséges ez, hiszen olyan kedves, amikor találkozik vele néha, és végezetül bár nem fiatal, de még csinosnak is nevezhetnénk- mélázott el rajta egy pillanatra.
Aztán lassan elindult a kapu felé egy sétára az utcára.
A sarki zöldségesné gondolataira lett figyelmes, miközben kedves mosollyal stírölgette a vevőit.
Óh te, rongyrázó kiöregedett úrilány, te, fél órát fogdosod az árumat aztán majd veszel két narancsot, na és ez itt, kalapban, úgy látszik ma nem újságot fog enni hanem zöldséget.
-Parancsol az úr?-kérdezte tüneményesen.
Jaroszlav teljesen meghökkent, aztán jött rá, hogy a gondolatokat, és a kimondott szót nem szabad hagyni, hogy egybe folyjon, ügyelni kell rájuk, melyik hol hangzik el.
Rámosolygott az asszonyra és válaszolt neki:
-Ma nem újságot eszem, csak még gondolkodom, mi más akadna.
A zöldségesné olyan bamba képet vágott, mint aki beszélni is elfelejtett.
Aztán zavartan csak nevetgélt, és bement az üzletbe.
Jaroszlav érezte, hogy most rájött valami nagyon jó dologra, és kezdte egyre jobban foglalkoztatni, ki mit gondol.
A szemben lévő oldalon a kis kávézó teraszán többen is üldögéltek, a délelőttök szokásos hangulatában töltötték az idejüket, a férfiak többnyire olvasgattak, a hölgyek beszélgettek, és közben csak úgy kavarogtak a gondolataik, néha olyan szövevényesen összegabalyodtak, hogy alig tudta kiválasztani, melyik kihez tartozik.
Az olvasgatók monoton gondolatfüzérei a cikkekhez tartoztak inkább, és unalmasak voltak, de a hölgyek!
A gondolataiknak szinte alig volt köze ahhoz, amiket kimondtak, a kedves szavak közt megbújtak a sértődöttség, irigység, vagy éppen a rosszmájú sajnálat apró kis tüskéi, néha tudta csak rajtakapni egyiket-másikat egy kis valódi kedvességen.
Egy darabig még ott bámészkodott aztán úgy döntött most már hazasétál, menet közben is lesz még bőven mit hallgatnia.
A zöldségesstandnál még intett egyet, aztán a kapun befordult a lépcsőházba.
De a saroklakás előtt megint beleütközött a kiáradó gondolatokba.
Egyedüllét, kimenni, hiába sétál, nem találkozik...
Miközben felsétált a lépcsőn azon kezdett gondolkodni, hogy vajon mikor szokott elmenni otthonról a hölgy, mert ő sosem találkozott vele reggelente.
Persze akkor sincs semmi ha nem látta, meg az is lehet, hogy őt észre sem venné.
Valamikor volt ugyan egy találkája egy lánnyal, de az is mikor volt már, nagyon régen.
Ebéd után azonban annyira érdekes programnak ígérkezett egy újabb kiruccanás, hogy inkább a délutáni alvásáról is lemondott, alig várta, hogy az utcán legyen.
Ahogy kiért a kapun, szinte elvakította a ragyogó napsütés.
Egészen elszoktam ettől-gondolta- évek óta nem mentem el délután hazulról.
De most nem balra, az újságos irányába, hanem jobb felé indult.
Az ablakok sok helyen nyitva voltak, a szellőztetés miatt a huzat finoman kidomborította néhol a szép csipkefüggönyöket, valahol egy ablaktábla mozdult, váza csattant a padlón és máris felhangzott egy női hang, hogy ó te jó ég a mama vázája volt, majd egy férfias gondolat, hogy neki ugyan mindegy.
Ahogy sétált csak úgy röpködtek a hangok, érzések, és szavak.
A sarkon befordulva azonban ismerős arcot látott, a saroklakásban élő szomszéd hölgy sétált hazafelé.
Már épp azon volt, hogy behúzódjon egy kapualjba szokásához híven, nehogy észrevegyék, de a hölgy felnézett, és arra gondolt, hogy megint elbújik, annyira nem vagyok szimpatikus ennek az úrnak.
Jaroszlav egészen meghökkent, aztán kihúzta magát, erősen zavarban volt, de továbbsétált, majd lassított a lépésein, és szivélyesen odaköszönt.
A hölgy arcán feltűnt az a kedves mosoly, amit ritkán látott már, és visszaköszönt neki.
Aztán mindegyikük továbbment, de szinte azonnal hallotta az örömöt, és izgalmat a felé áradó gondolatokban, és átvillant rajta, hogy a szomszédhölgy örült neki, igen, neki, és kifejezetten örült, nahát.
Ettől a naptól jelentős változás következett be Jaroszlav életében.
Igaz, hogy reggel továbbra is pontban nyolckor megvette az újságját, és el is olvasta a padon, de sokszor csak félig jutott vele, mert annyira lefoglalták mások gondolatai.
Aztán hazafelé beugrott a zöldségeshez, ahol már egészen jó beszélő viszonyba került az asszonnyal, vett fűt-fát, mindenből kicsit, hiszen egyedül élt, de annyi új ízt ismert meg ebben a pár napban, mint szinte az egész eddigi megrögzött életében.
Még a beszélgetést is élvezte, hiszen eddig nem is volt kivel szót váltania.
Délutánonként már nem pihent, mert amióta figyelte, hogy milyen időszakban megy sétálni a szomszéd hölgy a saroklakásból, ő is mindig akkor ment el, és alig várta, hogy találkozzon vele, habár még mindig nem beszélgettek egymással, de már volt, hogy kicsit megálltak egymás mellett, csak ő nem tudott mit mondani.
Aztán egyik nap ez is megváltozott, már messziről hallotta a gondolatokat, hogy ma jobban érzi magát, és talán kedve lenne készíteni valamit, a zöldségeshez be fog menni, de vajon találkozik-e a kedves emeleten lakó úrral, milyen jó lenne.
És aztán feltűnt a sarkon.
Ismét köszöntek egymásnak, Jaroszlav pedig kedvesen odafordult, megkérdezte hogy van, és volna-e kedve esetleg bemenni a zöldségeshez.
Érezte, hogy ez nagyon akadozósra sikeredett, de nem tudott mit tenni, ha az ember kimondott már valamit, valahogy, nincs mit csinálni -vélekedett magában.
De a pillanatnyi zavart hamar elsöpörte a felé áradó mosoly, és a válasz, így már ketten sétáltak tovább, lassan megindult a beszélgetés is.
Jaroszlav egyre ügyesebben tett fel kérdéseket, hiszen hallott minden kis gondolatot, és pergőn, könnyen válaszolt is sokszor, mert tudta már, mi esne jól a másiknak.
A séták már mindennaposak voltak, néha meg is látogatták egymást.
Az újságos egyre többször azt vette észre, hogy Jaroszlav össze vissza jön újságért, aztán női lapokat is kezdett vásárolni, néha pedig nem is egyedül jött.
Egyik nap épp a sarki boltba akart lesietni, amikor felnyúlt a kalaptartóhoz és a keze csak a levegőt markolta, mert a kalap nem volt a helyén.
Jaroszlav tűvé tette az egész lakását, de sehol nem találta, végül, mivel igyekeznie kellett, hiszen Evelin már várta, nem kereste tovább, felkapta a pénztárcáját és egy szatyorral a kezében távozott.