Kapolyi Noémi: Órás

Egy jó ideje már a kert végében különálló kis házban lakott, mindenkinek jobb volt ez így, ő nem bírta elviselni a családi otthont, és a szülei, testvérei sem tudták már tolerálni őt.
Pedig Órás - ahogy otthon mindenki a becenevén hívta - mindent megtett, hogy elviselje a légkört, de rettegése miatti idegrohamai már olyan szintre emelkedtek, hogy éjjel még tartottak is tőle, és mindenki bezárt szobaajtók mellett mert csak aludni.
Tulajdonképpen teljesen átlagos embernek tartotta magát, csak az óráktól töltötte el valami iszonyatos érzés.
A kattogásuk már önmagában zavarta, de amikor ránézett egy számlapra és belelátott az óra testében futó alagútba, ami mindig be akarta szívni őt, abba az elkanyarodó, beláthatatlan szűk, szürke falú folyosóba, teljesen kivetkőzött magából.
Ordítani, hadonászni szokott ilyenkor, azután menekül a ház szobáiban össze-vissza és addig rohan, elsodorva, ami az útjába kerül, amíg meg nem szűnik a hátában az a rettenetes vonzás.
Már minden órát elpakoltak a látótérből, hogy őt ne zavarja a látványuk, de akkor is hallotta azt a vészjósló ketyegést, folyton emlékeztetve őt az ígéretre, hogy egyszer be fog kerülni, előbb vagy utóbb az mindegy.
Így a kert végében a lomtár házikóban sokkal jobban érezte magát.
Rengeteg holmi volt bent, de óra nem.
Egy ideje, azonban már amikor szellőztettek a nagy házban, akkor is kihallotta a szobákból a gonosz ketyegéseket.
Szinte érezte, és lelki szemeivel látta, ahogy a fondorlatosan, és idegesen futkosó kis mutatócskák gombolyítják tengelyük körül az időt, és képződik a lyuk, ami egyre tágul és vonzza őt, befelé, abba az ijesztő mély folyosóba, ahonnan soha nem lesz visszatérés.
Már állandóan csak az ágyában feküdt, fejére húzott takarója alatt verejtékben úszó arccal hallgatózott, nem settenkednek-e alattomban a kis ház felé a hangok.
Az evést, ivást is hanyagolta, ráadásul így vécére is kevesebbszer kellett mennie és kitennie magát a paplanon kívüli veszélynek.
A család végül úgy határozott, Órás nem maradhat itthon tovább.
Egyik nap eljött egy autó és pár jól megtermett, nagyon kedves modorú ember, alaposan megfogva őt, nehogy beszippantsa valami, kikísérték egy szép nagy fehér autóhoz és beültették Órást.
Biztosították róla, hogy azért fogják ennyire erősen, mert így baj esetén is meg tudják majd tartani.
Ez valamelyest meg is nyugtatta Órást, tulajdonképp szívesen ment el velük.
Az impozáns, rengeteg szobás épületben nagy béke, és nyugalom honolt, saját szobát kapott, ahol hatalmas volt a tömör, jóleső csend.
A falak puhán körülölelték, nem hallatszott semmi.
Az első időkben rengeteget aludt, jól étkezett, és kezdte egészen kellemesen érezni magát.
Már napi szinten beszélgetett az őt meglátogató ápolókkal, az orvosokkal, és néha a folyosón is sétált valamelyik kísérőjével.
Annyira szépen javult az állapota, hogy az intézetvezető úgy határozott, Órás nyugodtan lakhat egy rendes szobában, nem kellenek a párnázott falak, hiszen majdhogynem gyógyultnak is nevezhetnék.
Péntek reggel aztán a személyes holmijait átvitték két ápolóval az új szobába, ahol már ablak is volt, szép díszes rácsozattal,  ami a régi angolkertre nézett.
Az ápolók kimentek, Órás rendezgetett, ajánlották neki, hogy nézzen csak szét nyugodtan a zárt folyosón is, ami a szoba előtt fut egy darabon, amíg ők nemsokára visszajönnek.
Amikor Órás végzett a pakolgatással, kilépkedett a kövezett folyosóra, itt is világos volt, két szép régi rácsos ablak engedte be a fényt.
Az ablakok közt egy asztal állt, a lapján néhány szép virágos képeslap hevert, egy szék is oda volt tolva az asztal elé.
És fölötte, a falon egy nagy kerek számlapú óra lógott.
Olyan, mint a vasúti várókban szokott, a különbség csak az volt, hogy hangtalanul, sebesen rohant a másodpercmutató körben, lassan, de némán követte a másik kettő.
Órás először szinte megmerevedett, és csak nézte a nagyméretű számlapot, de mielőtt teljesen elöntötte volna a vak rémület, valamit érezni kezdett, valami mást, újat.
Az óra jó volt.
Már nyílt az alagút, ahogy a másodpercmutató tekerte az időt a tengelyen, tágult a rés, érezte az enyhe szívóerőt, de nem akarta bántani őt, csak hívta, egyre sürgetőbben, ahogy nőtt és nőtt a nyílás, hogy jöjj, gyere, nincs sok idő, most kell elindulnod.
Újra fölengedtek a végtagjai és már tudta is, mit fog tenni.
Körülnézett, de még nem jött senki, gyorsan az asztalhoz lépett és a széket kihúzta mellőle, rálépett aztán fel az asztalra, gyorsan a széket felrántotta maga mellé és már rá is állt, így már jól el is érte az órát.
A nyílás ekkor már hatalmasra tágult, ő megkapaszkodott az óra két oldalában, aztán előredőlt és bemászott.
Az ápolók kizárták a folyosó ajtaját, aztán belépve maguk mögött visszazárták, beszélgettek.
Amikor meglátták a széket az asztalon, kiléptek és azonnal besiettek a szobába, de Órást már nem találták.