Kapolyi György: Az esték már csendesek

A kétszintes kerti házba beköltözött az éjszaka. Olyan sötétség volt bent, hogy vágni lehetett. Mikor beléptem kétszárnyú kapuján, szinte nekiütköztem, mint egy falnak. A csend és mozdulatlanság ólomsúllyal nehezedett rám, gyomrom összeszorult, nehezebben vettem a levegőt. Vakon és ellehetetlenülve tapogatóztam előre, vadul remélve, nem töröm magam össze. Kezem, egy nyálkás-hideg valamit érintett, egész lelkemben megborzongtam, és visszarántottam kezemet. Percekbe tellett, mire összeszedtem magam, és tétova léptekkel továbbindultam. Hogy felfokozott idegállapotom produkálta ezt a nyálkás emléket, vagy tényleg ott volt valami, nem tudom. Azt viszont tudtam, hogy az élmény évekig fog kísérteni. Lábam egy lépcsőfokba ütközött, megálltam, és a korlát után tapogatóztam, de nem érintettem sehol. Nem ismertem a lépcsősor szélességét, így nem is sejtettem melyik részén állhatok. Teljesen elbizonytalanodva léptem fel a lépcsőfokra, számítva arra, hogy nagyot eshetek. Lábfejemmel próbáltam kitapogatni hol kezdődik a következő. Gyufát akartam gyújtani - a semminél több-de valami kiverte a kezemből. Hatalmába kerített a szorongás, a teljes védtelenség tudata. Kényszerítettem magam, hogy továbblépjek, érezvén, ha még egy kicsit várok, nem lesz merszem folytatni utamat. Rázott finoman a hideg, a rémület verítéke csorgott végig arcomon. Remegő kézzel kotorásztam nadrágzsebemben, nem volt zsebkendőm, így puszta kézzel próbáltam letörölni homlokomat. Továbbhaladva feltűnt, fordul a lépcső. A pihenőn belerúgtam valamibe, Kopogó-tompa hangjáról ítélve egy nagyobb testű csont lehetett. A síri csendben a hang akkorának tűnt, mint egy pisztolylövés. Bénultan álltam, és tehetetlenségemben arcom elé emeltem kezeimet. Percek múltak, nem történt semmi. Továbbléptem, lábaim mintha fából lettek volna. Most már hangosan vettem a levegőt sűrűn, és áporodottan ömlött belém, hiába próbáltam hangtalanul lihegni, nem sikerült. Éreztem, az ingem a hátamra tapadt, és jéghideg. Aztán elfogyott alattam a lépcső, talán feljutottam az emeletre. A komor sötétség elvette minden tájékozódóképességemet. Csak álltam bénultan, és elátkoztam a percet is, mikor rászántam magam a bejövetelre. Jobb kéz felé kezdtem tapogatózni, de nem érintettem falat. Oldalvást próbálkoztam, sikerült. A hideg-üres fal málló vakolata pergett ujjaim közül. Nagy lelki erő kellett, hogy ne rántsam ujjaimat vissza. A mállékony vakolatból csak úgy áradt felém egy dohos gyűlölet. Tovább tapogatóztam, elértem egy ajtót. Lenyomva kilincsét, benyitottam. Az éles nyikorgás fülsiketítően hangzott a síri csendben. A szoba szellőzetlen dohszaga arculcsapott. Álltam, és próbáltam a szerény holdfényben tájékozódni, ami beszűrődött a keskeny ablakon. A helységben még sűrűbb volt a csend, mint a folyosón. Látni kezdtem, ami az idáig tapasztaltakhoz képest volt látásnak nevezhető. A fal mellett sötét tömeg állt, gondolom szekrény lehetett. Középen nagy asztal-több támlásszék, az egyik fel volt döntve. Tőle balra egy megvetett ágy. Mintha feküdt volna benne valami vagy valaki.. Nem mozdult. Ahogy felé indultam, kezdett felém áradni a rettenet, valami megmagyarázhatatlan borzalom, amit még sosem tapasztaltam. Tétován tettem még egy lépést, de az ágy felől feltámadt egy hideg fuvallat, egyre erősödött, meg kellett fogódznom egy széktámlába. Nem mertem továbbmenni, a felerősödő holdfény megvilágította ágyban, egy halványan kivehető alak feküdt. Két karja a takarón, teste mellett hevert, csak feje volt szabadon. Az egész ember egy múmiának tűnt, kiszáradt, karomszerű kezei, süppedt-csontos arca elképzelhetetlenül visszataszító képet égetett emlékezetembe. A már vadul süvítő szélben hangok és arcok vegyültek, karok és eltorzult fogak csaptak felém. A sötétségből előlépett fehér inges alak felém lebegett, arcát halvány fénybe fogta az elutasító gyűlölet. Jobb karját maga elé tartva kifelé mutatott az ajtón. Én, mint egy rémálomban kihátráltam, az ajtó dörrenve bezárult mögöttem. A koromsötét folyosón állva hallottam a többi láthatatlan ajtószárny csapódásainak hatalmas dörejét, minden csattanás léghuzata kifelé lökött a lépcsők felé .A sűrűn egymást követő események agyamig sem jutottak el, mint bábú tántorogtam , próbáltam talpon maradni. Hátrálva jutottam el az első lépcsőfokig, és éreztem, zuhanok. Alaposan összetörve érkeztem a pihenőre, ahol szerencsémre véget ért kálváriám. A fölém került folyosón kékes villanások cikáztak, a szél vadul csapkodta az ajtószárnyakat, időnként sátáni kacaj és velőtrázó sikolyok korbácsolták pattanásig feszült idegeimet.

A pokoli zajban mászva tudtam, hogy megnyílott egy másik világ, megpróbált magába szívni, kiirtani belőlem mindent, ami emberi. A megtalált korlátba kapaszkodva próbáltam élve maradni. Mozdulni sem mertem, görcsösen markolva a rácsot, hangosan imádkozni kezdtem. A rettenet lecsendesült, döngve zárult be valahol fent egy nehéz kapu. Alig tudtam dermedt kezeimet lefejteni a rácsról. Bizonytalan félelmemben négykézláb indultam tovább. A földszintre érve felegyenesedtem úgy tántorogtam, mint aki részeg. Végre elértem a kijárati kapuhoz, és kint voltam az elvadult kertben.

Rettenetesen megkönnyebbülve vágtam át a bozótoson, kint még sokáig ültem a sétány füvén, mire annyira összeszedtem magam, hogy elindulhassak.

Ma sem tudom mi történt, miért kerestem fel ezt a lakatlan házat, de meggyőződésem, hogy közöm van hozzá.

Kép: Kapolyi György alkotása