Tulajdonképpen a szélkakas volt a torony tetején a városnak az a dísztárgya -ha így nevezhetjük-, amiről évek hosszú sora alatt mindenki megfeledkezett.
Pedig amikor a tornyot emelték és felkerült rá, igen impozáns darab volt.
Csillogott friss réztestével, ékes nagy mintái még a magasban is látszottak, és hát persze a szelet is mutatta, elfordult ragyogva amerre kellett.
Ennek már jó ideje, akkoriban még nem is ez a király uralkodott, hanem a nagyapja.
A szélkakas most is ott állt a torony csúcsán, és bár nem csillogott, és a forgása is csikorgóvá vált, de látott mindent, és nézte a várost.
Ahogy telt az idő, minden megváltozott.
Hol van az a város, amiben engem ide tettek? Hová lettek azok az emberek, akik sétálgattak, beszélgettek, bámészkodtak, én meg idefent ragyogtam-mélázgatott magában odafent.
Ezek ma már nem törődnek semmivel.
És a díszes ruhák? Minden olyan sivár, a férfiak olyan egyforma kabátfélében, az asszonyok, mit asszonyok? Nem is lehet tudni, asszonyok vagy lányok, mert olyan összevisszaság van.
Az ünnepségek, azok hiányoznak igazán, nincs látványosság.
Nincsenek felvonulások és az erdő népe sem jön, manók, tündérek...? Már nem is emlékezett rá, mikor látta őket utoljára.
De már varázslat sincs, a málló köveket nem újítja meg senki, a királyi mágus rég meghalt, és úgy látszik nincs helyette más.
A minap is emberek jöttek szerszámokkal, és vödrökkel, az egyik házon dolgoztak valamit, jól sikerült, de hát a mágus munkájának a nyomába sem érnek -tűnődgetett.
Ahogy fújt a szél, ő csikorogva fordult egy kicsit. Nem figyelt fel erre senki sem odalent, csak siettek, egymást kerülgetve.
Egyik délután, amikor enyhén fújt a szél, és langyosan sütött a nap, a szélkakas úgy érezte, hogy ez a világ már bizony távolról sem olyan, amilyet ő szeretett annak idején.
Arra még emlékezett, hogy az erdők népe ünnepekkor merről masírozott be a város kapuján, és döntött.
Körbefordult, először nehezen ment, de amikor egy gyenge szellő a segítségére sietett, már könnyebb lett, aztán addig-addig forgott, míg egészen könnyednek érezte magát.
Ekkor szárnyait kitárta és a magasba szökkent.
A szél alásüvített és ő előrelendült.
Pedig amikor a tornyot emelték és felkerült rá, igen impozáns darab volt.
Csillogott friss réztestével, ékes nagy mintái még a magasban is látszottak, és hát persze a szelet is mutatta, elfordult ragyogva amerre kellett.
Ennek már jó ideje, akkoriban még nem is ez a király uralkodott, hanem a nagyapja.
A szélkakas most is ott állt a torony csúcsán, és bár nem csillogott, és a forgása is csikorgóvá vált, de látott mindent, és nézte a várost.
Ahogy telt az idő, minden megváltozott.
Hol van az a város, amiben engem ide tettek? Hová lettek azok az emberek, akik sétálgattak, beszélgettek, bámészkodtak, én meg idefent ragyogtam-mélázgatott magában odafent.
Ezek ma már nem törődnek semmivel.
És a díszes ruhák? Minden olyan sivár, a férfiak olyan egyforma kabátfélében, az asszonyok, mit asszonyok? Nem is lehet tudni, asszonyok vagy lányok, mert olyan összevisszaság van.
Az ünnepségek, azok hiányoznak igazán, nincs látványosság.
Nincsenek felvonulások és az erdő népe sem jön, manók, tündérek...? Már nem is emlékezett rá, mikor látta őket utoljára.
De már varázslat sincs, a málló köveket nem újítja meg senki, a királyi mágus rég meghalt, és úgy látszik nincs helyette más.
A minap is emberek jöttek szerszámokkal, és vödrökkel, az egyik házon dolgoztak valamit, jól sikerült, de hát a mágus munkájának a nyomába sem érnek -tűnődgetett.
Ahogy fújt a szél, ő csikorogva fordult egy kicsit. Nem figyelt fel erre senki sem odalent, csak siettek, egymást kerülgetve.
Egyik délután, amikor enyhén fújt a szél, és langyosan sütött a nap, a szélkakas úgy érezte, hogy ez a világ már bizony távolról sem olyan, amilyet ő szeretett annak idején.
Arra még emlékezett, hogy az erdők népe ünnepekkor merről masírozott be a város kapuján, és döntött.
Körbefordult, először nehezen ment, de amikor egy gyenge szellő a segítségére sietett, már könnyebb lett, aztán addig-addig forgott, míg egészen könnyednek érezte magát.
Ekkor szárnyait kitárta és a magasba szökkent.
A szél alásüvített és ő előrelendült.
Kedves Noémi.
VálaszTörlésAranyos, egyedi, és jó történet.
Az idő múlása mindent elemészt, a sikert ugyan úgy, mint a pechet.
Semmi nem örök, még a csoda sem.
Tetszett.
gyuri
Szeretettel gratulálok,-tetszett, köszönöm! :)
VálaszTörlésIlyen az, ha közönyössé válnak az emberek, nincs már ünnep, felvonulás, látványosság, Nincs mágus, kihaltak a tanácsadók is, nincsenek, akik akik vezényelnék, merre fújjon a szél. Ez már holtaknak való vidék. - Szépen megírtad, kedves Noémi, a szélkakas búcsúját. :)
VálaszTörlésKedves Gyuri,
VálaszTörlésKöszönöm hogy elolvastál, bizony semmi nem örök, a többi halandóhoz képest a szélkakas csikorgósan de tovább bírt maradni, szemlélődni :) és hát lehet hogy nem érte meg a dolog :)
Kedves Zsinett,
VálaszTörlésKöszönöm szépen a kedves szavaidat :)
Kedves Francis,
VálaszTörlésKöszönöm szépen az olvasást és a hozzászólásodat, a szélkakas megtehette, nem tetszett neki és távozott :) Mi is ugorhatunk a torony tetejéről ha nem tetszik amit látunk, csak háát, a távozás nem egy kellemes módja lenne :)
Kedves Noémi!
VálaszTörlésAz emberek elidegenedésének igaz, hű képét festetted.
Szeretettel gratulálok: Mila
Kedves Mila,
VálaszTörlésNagyon köszönöm az értő olvasást :)
Szeretettel: Noémi
Kis kakas a régmúlt időkbe vágyott, a királyok, a varázslók közé. Biztos megtalálta azt a kort, időt, hiszen nem jött vissza... :) Az új világ számára idegen, s milyen sokan vannak akik a változást nem tudják elfogadni, visszasírják a régit, ami volt...
VálaszTörlés