Kapolyi Noémi: Az indás mintájú kendő

Csak a messzi távolban, ha valaki nagyon erőltette a szemeit, akkor fedezhette föl azt a hatalmas ködbe vesző hegyet, ami halványan az egész látóhatárt uralta, és a csúcsai a felhőkbe vesztek.
Körülötte nagy síkság terült el, itt feküdt a csendes város.
Az impozáns városban nagy volt a némaság, mert sorra elaludtak az emberek.
Akadt aki menet közben merült álomba, egyesek még ágyban voltak, és ezért nem is ébredtek fel, csak tovább aludtak.
A kór terjedt, de a még ébren lévők azon kívül, hogy rettegtek, nem tudtak semmit tenni ellene, kénytelenek voltak ölbe tett kézzel kivárni, amíg váratlanul ők lesznek soron.
Többen is próbálkoztak mindenféle főzetekkel, varázsigékkel, imával, de végül ugyanúgy álomba szenderültek ők is, akárcsak azok, akik semmit sem tettek ellene.
A még ébren lévők elkezdték figyelni, hogy a hosszú alvás közben nem-e hal éhen, vagy szomjan valaki, de erre szerencsére nem volt példa.
Páran láttak a piactéren sétálgatni és nevetgélni egy boldog fiatal leánykát, néha pördült egyet, máskor szaladgált egy kicsit, nézegette az alvókat, kit milyen tevékenysége közben nyomott el az álom.
Néhány öreg az emlékeiből fel tudta idézni a gyermekkorában még neki mesélt, igaznak mondott történeteket, mi szerint él egy álomtündér fönt a sziklák tetején egy rengetegben, csodás sziklapalotában, aki azonban nem hagyhatja el a hegyeket, mert nem csak az aludni vágyókat varázsolta ölelő puha álomba, hanem bárkit akit csak meglátott, de ilyenkor csak legyintgettek, hogy ugyan, a mai modern korban ilyesmi nem lehetséges.
Sokszor utazók is elvetődtek a városkába, akik aztán persze már nem  érték el valódi úti céljukat.
Egy alkalommal aztán neves varázstudó közelítette meg a várost néhány fős kíséretével.
Hamar megakadt a szeme a városba vezető út szélén szunnyadókon.
A varázsló megálljt intett, lovaikkal kis kört alkottak, és ő elkezdte kántálni a védelmező igéket.
A földről az út porát lassan kezdte körülöttük hordani a szél, kis hurkokat is vetett a lovak, és lovasaik lábai körül, aztán a por szinte hártyavékony fallá magasodott és amikor hirtelen elült a szél, a por pedig a földre hullott, ott álltak ló, és lovasaik mind egy-egy fénylő burokban, ami minden álomvarázslat ellen védte őket.
Ekkor szépen lassan elindultak a város felé.
Amint beértek a kapun érezték a mindent betöltő ózonra emlékeztető szagot, ekkor már tudták, hogy egyetlen éber lélekkel sem fognak találkozni.
Elkezdték hát a kutatást, ki ,vagy mi lehet az oka ennek a varázslatnak.

Az őrző felébredt.
Sziklás falú, félhomályos szobájában körülnézett,  és azon kezdett gondolkozni, vajon a nappal melyik szakában ébredhetett.
Orrlukain át mélyet szívott a helység levegőjéből, de hiányérzete támadt, valami hiányzott a palotájából, csak azt nem tudta eldönteni, mi az.
Azonnal felkelt, és elindult a sötét folyosón, hogy a végén a hatalmas rengeteg erdő fölé magasodó erkélyről belássa a birodalmát.
Kilépett a barlang szájára emlékeztető sziklaboltozat szélére, és körülnézett.
Hatalmas lombos erdő mindenfelé, és mi a furcsa?
Nincs nevetgélés, énekelgetés, nem térül-fordul a rábízott kisleány.
A feladat, csak az számít, ez volt a dolga, nem hagyhatja elmenni, és most nincs itt!
A nagy alku része volt,  az Idő urával, hogy ő örök, ha a leány itt marad.
Dühöt érzett, és egyben már a félelem is kezdett felkúszni a ruhájának földre lógó redői között.
Tudta, nemsokára tombolni fog, ha szembesül avval, hogy valóban eltűnt a lány.

A varázstudó vezette a menetet, a terv az volt, hogy egy olyan közeli utcában fognak megbújni, ahonnan belátni egy nagyobb teret, vagy legalábbis olyan helyre lássanak ahol sok az alvó.
A választásuk a piactérre esett. A legnagyobb vásár közepette érte az embereket a varázslat, sokan a portékáikra dőlve aludtak el.
Mivel ez napokkal ezelőtt történhetett, sok helyütt már az enyhe romlásnak kezdték átadni magukat az érett gyümölcsök, zöldségek, kissé kellemetlen szagokat árasztva magukból.
A társaság lovai régóta kipróbált, és a varázst megérző állatok lévén, csendben álltak, tudták, hogy nem szabad nyeríteni de még prüszkölni sem.
Csak álltak, és vártak némán.
Figyeltek.
Kitartó várakozásuk nem volt hiába való.
Szinte a semmiből egészen középtájt, a lapos standok előtt jelent meg a leányka, forgolódott, nevetgélt, néha még egyik-másik alvó arcához egészen oda is hajolt, aztán megiramodott, és újra megállt, szinte belibegte az egész piacteret.
A varázstudó kezdte egészen halkan a kántálást, majd csatlakozott hozzá az egyik társa, azután a másik, végül már hallhatóan énekelték monoton igéiket.
Közben lassan elindult a menet a tér irányába.
A leány még táncolt, aztán egyre lassabbá váltak mozdulatai, már csak zsibbadtan kalimpált, aztán megállt.
A lovasok lassan körbevették, de a varázslatot nem hagyták abba.
A varázstudó ekkor hirtelen előrelendítette a jobb kezét, nyitott tenyerével lefelé a leányra mutatva, elkezdte markolni a levegőt.
A leány összegörnyedt, és csak hajolt, egyre mélyebbre miközben a lábait egyre jobban maga alá hajtotta, a karjait szorosan gúzsba kötözték, végül már csak egy élő kis csomó volt.
Amikor a folyamat megállt az egyik lovas oldaltáskájából a levegőbe röppent egy vékony, áttetsző, csodálatos indás mintázatú lepel, ami lassan ráereszkedett a leányra majd teljesen összezárult rajta, azután a kis labda visszarebbent az oldaltáskába.
A varázstudó ekkor elhallgatott és kisvártatva mindenki elcsendesült.
-Akkor ezt befejeztük, -jelentette ki. Úgy gondolom, ezért a tündérért hatalmas jutalmat kapunk majd.
Most pedig induljunk is, ha egyetértetek velem, amint a  városkapun kívül leszünk, felébresztjük őket. Nem volna jó ezt most megtenni, amíg nem vagyunk messze, hiszen minden bajukért majd azt fogják okolni, akit itt érnek.
Mindenki helyeslően bólintott és elindultak.

Az őrző már a rengetegben lebegett útban a sziklacsúcs felé, hogy onnan is körbekémleljen, érez-e valamit.
Amikor kiért a sziklára, megállt, elcsendesítette elméjét,  és nem csak nyitott szemmel, de érzékeivel is elkezdte körülpásztázni a távoli tájat.

A menet lassan kiért a kapun, rövid időre megálltak,  ha egy messziről nézelődő látta volna őket, akár beszélgetőknek is gondolhatta volna, de ők varázsoltak, föloldották a városra nehezedő álomvarázslatot, azután elindultak gyorsabb ütemben a síkság felé.
Úgy számították, egy napi járásra lesz a falu, ahol pihenhetnek, majd ha fölpakolták magukat elemózsiával  néhány nap alatt beérnek abba a városba, ahol talán zsákmányukért valami nagy dologra tudnak szert tenni majd.
Amikor már jócskán eltávolodtak, lassabb ügetésre fogták a lovaikat, és úgy mentek tovább.

Az őrző nézelődött az oromról, érzett, a síkság homokjába mélyedt, közben a levegőben figyelte a pulzáló életet, a föld lüktetését, ahogy a repkedő madarak lélegzetet vesznek és figyelt.
Van-e valami, ami nem illik a megszokott érzületekbe.
Pásztázott és várt.
Azután érzett: valami, valakik, akik nem a tájhoz tartoznak, idegen lények mennek együtt valamerre.
Állatok.
És emberek, valakik, akiknek van kisugárzásuk.
Egy valami nem illik oda.
Valaki más van velük.
Ekkor már tombolt, ordított.
-ÁÁ! Ott visziiik! Ott van velük, és nem önszántából!
Iszonyatos harag öntötte el egész lelkét, alakja hatalmasra nőtt, és a körülötte lévő aura sötétedni kezdett. Lökéshullámokat ontott ki magából, mint egy hatalmas víztömeg, ami pulzálva lüktet, és gyűrűkként bocsátja útjára a hatalmas romboló energiát.
Minden egyes sötét hullám a szikláról a földbe csapódott, nyomában rengeteg föld verődött fel a levegőbe, majd amikor visszahullott, a talaj ott emelkedett föl újra, mint távolodó korbácsütések, úgy remegett, és csapott föl a síkvidék földje, nem kímélve semmit, legyen az kő, vagy növény.

-Porvihar közeleg- szólt a varázstudó.
Megálltak, és elnéztek a távolba, valóban szinte az égig ért a homokos földes por, de menedéknek való hely nem volt sehol.
-Talán még tovább mehetünk a falu felé, közben lesz annyi időnk, hogy megfigyeljük merre tart a förgeteg.
Ha pedig nem kerülhetjük el, akkor mindenki lefekszik a lovával a földre, a pokróc alatt majd kibírjuk az állatainkkal, míg vége lesz. A takarók alatt kapunk levegőt - javasolta az egyik kísérő.
Mindenki helyeselt.
Ahogy továbbigyekeztek rendszeresen hátranéztek, hogy merre tart a vihar.
Ketten is megemlítették, hogy bár ők irányt változtattak, a vihar mégis, mintha őket követné.
De a varázstudó csak legyintett.
Amikor azonban már rég oldalról kellett volna látni a vihart, de az még mindig a hátukban volt vészesen közeledve, a varázstudó is figyelni kezdett.
Megálltak.
A vihar előszelét érezni lehetett, és a széllel együtt már a hangok is erősödtek.
Sikító vonyítás, éles, fület repesztő magas hangok kezdték betölteni a levegőt, olyan őrjítő érzelemhullámokat ontva feléjük, amitől iszonyat, és rettegés vonta uralma alá egész lényüket.
Az oldaltáska mozogni kezdett, azután egyre erősebben rázkódott, majd a fedele kinyílt és kizuhant belőle a lepelbe burkolt kis labda, ami gurult-gurult, egyre távolabb tőlük, bele az őrjöngő porvihar közepébe, és a rettenetes hangok közt már hallatszott az énekelgetés.
A lovak szinte megőrültek, ledobták lovasaikat és eszeveszett vágtába kezdve elrohantak, otthagyva a földön fekvő gazdáikat.
A varázstudó kántálni kezdett, és integetett társainak,hogy ők is kezdjék el az igéket, vonyítva-visítva próbálták túlkiáltani a vihar tomboló bőgéssé erősödő hangjait.
Aztán erejét kiengedve lecsapott a tomboló őrző mindent magába nyelő haragja.
A vihar minden átmenet nélkül elcsendesedett.
A por szétterült a síkságon, nyomtalanul eltüntetve mindent, ami eddig történt.

Pihent, csukott szemmel élvezte a sziklaboltozat alól az erdőt és jólesőn hallgatta az énekelgetést.
Megint itthon van a kisleány, megint minden olyan megnyugtató, és most azt ígérte, többé nem megy el.