Kapolyi Noémi: Boldogság

Nagy, ormótlan testével, mindennek nekiütődve repdesett teljes erejéből az akácfa ágai körül a lódarázs.
Látta az önfeledten libbenő méhecskéket a virágok kelyhei körül, gyűlölködve nézte őket.
Finom kis szárnyaik szemmel szinte követhetetlen iramban rezegtek, és kecsesen le-leszálltak egy sziromra, ami alig rezdült parányi súlyuk alatt.
Eleinte ő is ilyen akart lenni, és próbálkozott is, hogy úgy szálljon a virágokra, mint ők, de csúful kinevették, ő mély szégyent és haragot érzett, többet nem próbálkozott.
A méhek néha még rásandítottak, hogy vajon lesz-e újabb produkció, de idővel már tudomást sem vettek a behemót rovarról.
A lódarázs leszállt a faágra onnan nézte őket.
Ha el is kapok egyet, száz van helyette, tűnődött.
Végignézett vastag lábain, hatalmas kerek, kúpos potrohán, és enyhe rosszullétet érzett.
Miért lettem én ilyen? Igazságtalanság. Ez nem is én vagyok, semmi közöm a külsőmhöz.
A lelke kalandokra vágyott, vad repülésre, magasra, fel egészen és a széllel repülni, virágkelyhekbe mászni, apró szirmokon ülni.
Ha most egy szirmot elkapnék, azonnal leszakadna alattam, és összezúznám magam valami kövön a fa gyökereinél, kesergett magában.
Aztán nekiveselkedett, elrugaszkodott a törzsről, és széles ívet megtéve lehuppant a fűbe.
A sok, már lehullott akácvirág közt virágport eszegetett, és néha megállt bámészkodni.
Egyszer csak felfigyelt valami surrogó neszre, tompa lépéseket hallott, fújtatást, fű ropogását.
Úgy döntött, felmászik valameddig a fára, hátha onnan látni fog valamit.
Nagy meglepetésére egy négylábú állat ácsorgott a fa mellett, hatalmas barna szemei nyugodtan, és barátságosan csillogtak, tágas orrlyukaiból hangosan fújta ki a levegőt, és néha mélyeket szipákolt a virágillatból.
Gyönyörű állat volt.
A lódarázs megszólította:
-Üdvözöllek, én a lódarázs vagyok!-kiáltotta.
Az állat elfordította a fejét a hang irányába, de nem tudta pontosan hová nézzen, nem vette észre őt.
-Hahó, itt vagyok, látod a szárnyaimat mozgatom! Na, látsz már?
-Igen, oh már igen, bocsáss meg, olyan a színed, nem láttalak.
-Olyan? Milyen az az „olyan”?!
-Hát, szép, csíkos, színes, látványos.
Szépet mondott, tűnődött áhítattal a lódarázs, életemben nem hallottam még ilyen, nekem szánt szavakat, álmélkodott magában.
-És te ki vagy?
-Én? hát én vagyok a ló -válaszolta a négylábú.
-Ló?!- kérdezte meghökkenve a lódarázs.
Szorongó, tüskékkel benőtt kis lelkét hatalmas öröm, és megkönnyebbülés öntötte el.
-Hát megvan, megvan a válasz mindenre! - ujjongott.
-Te vagy a ló, és nagy vagy, és én vagyok a lódarázs, és nagy vagyok!