Befejező rész:
Ezúttal egy mocskos árok oldalán csúszott lefelé, aminek a peremén felrobbant valami, homokkal és téglaszilánkokkal szórva tele őt és társait… Felnézett.
Az égen zsíros, fekete füst szállt, és portyázó repülőgépek szántották az eget, melyek különös, üvöltő hangot adva zuhantak újra meg újra földi célpontjaik felé. Felfelé kúszott a perem felé. Ösztönösen tudta, hogy amelyik kráternek nagy az átmérője, oda újból becsapódhat egy ajándékcsomag…
A kisebbek megbízhatóbbak. Felért és óvatosan szétnézett. A pokol elevenedett meg szemei előtt. Mindenfelé építészeti maradványok, szétszakadt bútorok, félig elégett háztartási eszközök és bútorzat, halottak, kiégett járművek roncsai. Becsapódó gránátok által magasba dobott holttestek, üvöltések. Előtte egy magas, szitává lőtt épület széles, egymás után sorakozó betongúlákból összerakva, végén egy még magasabb, parancsolóan álló résszel. A gabonasiló! Üvöltötte mellette fekvő, csukaszürke egyenruhás bajtársa. Ezek a disznók nagyon védik…! A szél az arcukba fújta a mindenütt terjengő füstöt, és a zűrzavar kaotikus crescendója egy pillanatra sem hagyott alább.
Egy öngyilkosjelölt valami üveget dobott az előttük haladó tank motorházára, ami ki is gyulladt, a járművel együtt. A legénység égve és üvöltözve ugrált ki belőle, amikor a lőszerrel, benzinnel tele tank olyan dördüléssel robbant fel, hogy pár percre belesüketült. Kóválygó fejjel nézte, ahogy egy szerencsétlen kutya folyamatosan, szinte sikítozó szűköléssel rohan körbe körbe, maga után húzva kiszakadt beleit…
Részvétlenül nézte azt is, ahogy az előttük rohanó utászok egy egész láda robbanóanyagot hajítanak be az előttük magasodó nagy, romos ház pincéjébe. Vissza, fedezékbe…! Ordították mindenfelé. És bummmmmmmmm…!!! A detonáció tornádóként csapott le, sistergő tűzhullámokkal és törmelékesővel megszórva a teret, a sérült épület pedig letaglózott baromként rogyott össze, fullasztó porfellegeket lehellve az élőkre, halálában. Ez beadta nekik a kulcsot…! Hallotta a szavakat, rádöbbenve hogy újra hall. Óvatosan nyomultak előre, át a romokon. Mindenki lőtt a földbarna egyenruhás halottakra, mintha még így is félnének tőlük, vagy biztosak akrnának lenni a dolgukban… Ahogy túljutottak a törmelékkupacokon, az előttük fekvő lejtőn túl hihetetlenül széles folyó szallagja csillant.
A folyón hajók úsztak, cikkcakkban, megállás nélkül, körülöttük fel, felsistergett a víz a gránátbecsapódásoktl, és a hátborzongató hangon üvöltő repülők is adtak nekik.
Mi ez a folyó? Kérdezte a mellette állót. Mi van…? Tiszta hülye vagy, Hans…? Kérdezett vissza a porral borított arcú. Hát emiatt nyaralunk itt már két hónapja. Ez a Wolga, du arschkopf…
Közjáték:
- Ennyi elég is lesz.
- Szerintem is. Jóbol is megárt a sok. Legalább már értem, miért váltott tábort… Nem tudom, mit evett ezeken a helyeken, hogy földiesen fejezzem ki magamat, de tény hogy sok van a kontóján.
- Bízd csak rám az ügyet. Elkezdem rádöbbenteni hogy senki sem tökéletes.
- Mindig is mestere voltál a teátralitásnak…
Szemei megrebbentek. Az előbb egy kósza pillanatra furán érezte magát, mintha nem is ebben a világban járna… Különös, gondolta. És ekkor megdermedt minden. A lába, lépés közben, a víz, aminek a felszínét tapodta, a levegő az orrában. Minden keménnyé vált, mint a kő. A következő pillanatban pedig hatalmas durranással, melyet összetörő üveg csörömpölése követett, a víztükör betört alatta, összetört mint a jég, ő pedig zuhant lefelé! Nem sokáig zuhant. Különleges képességét elvesztve nyakig merült a vízben és talpa már talajt is ért. Elképedt pillantásokkal vizslatta környezetét. Kiindult a partra, csurom vizesen. Szerencsére nem fázott. A parton megrázta magát, mint aki egy rossz álmot akar elhessegetni lelkéből, és elszántan folytatta útját fel a magaslatokba. A hőmérséklet esni kezdett. Gondolatai a környezet kisugárzásához igazodtak. Komor, párás ködönyelvek nyalogatták a mélyebben fekvő területeket, a patakok által kimosott kiseb barlangokat, még a lába szárát is.
Kísérteties volt az élőlények hiánya. Ám ez csak bizalmatlanságát fokozta, mert igenis látott állatokat, illetve maradványaikat.
Talán nem voltak valóságosak…?
A nemrég látott képek borzalmai viszont, melyek időröl időre felbukkantak tudata peremén és követelték a bebocsátást, mint erőszakos koldusok, amikor a szerájba vágynak, nagyon is valóságosnak tűntek. Úgy ólálkodtak körülötte, mint unatkozó szellemek, akik egy kis szórakozásra vágytak, egy –még– élő emberrel… Előtte meredeken tört a magasba a hegylánc, ismeretlen irányba hívogatva őt. Megváltás lessz ez az expedíció, gondolta, vagy a végzetem…
Az álomszép tájon át vezető út kitisztította a fejét, és örült, hogy még nem látja az út végét. Rengeteg gyaloglás és mászás állt még előtte, a leküzdött távolság csalóka volt, a távolban magasodó központi csúcs előtt még tucatnyi másikat kellett kikerülni, vagy meghódítani hogy eljusson céljához. De ment tovabb, konokul törte a cserjést, háritotta a szemei felé lendülő tüskes ágakat. Ahogy tuljutott a sűrű erdőség egy szakaszán, végre tiszta terep tárult elé. Impozáns hegygerinc magasodott előtte, félúton pedig, alig akarta elhinni, de egy kis házikó bújt meg a sziklák között.
Menedék, gondolta elégedetten. Most előszőr érzett tagjaiban fáradtságot. És az sem fordult elő eddig, hogy a környezet általános fényessége csökkenjen. Sötétedni kezdett. Mire felért a gerincen a menedékhez, eléggé sötét lett, nagyon oda kellett figyelnie, hová lép.
Közelről már nem tűnt olyan tökéletesnek, durván megmunkált nagy gerendákból állították össze, cseppet sem volt olyan tökéletes mint az eddigi környezet csodás részletei.
De nem számított. Csak az számított, hogy menedéket nyújtott a sötétség elől. De vajon a lelkében felhorgadó hideg ellen is menedéket nyújt majd…? Odabent spártai berendezést talált, hatalmas, dús prémű medvebőrt, kandallót, és egy különös gyertyatartót. Közelebb lépett hogy jobban szemügyre vegye.
Nagy, lapos korong alakú talapzaton két egymásnak szemben álló, vicsorgó kígyófej közt jókora viasztömb volt, mely piramis alakot formázott. Különös bódulat vett erőt rajta.
Egyetlen gondolata az volt, pihenni mielőbb. Leheveredett a nagy medvebundára, magára csavarta, és pár perc múlva már mélyen, egyenletesen lélekzett.
A fény felé suhant. Észbontó sebességgel szárnyalt testetlenül az űrön át, ám úgy látszott, mindhiába. Az alagút, melyben haladt, egyre gyorsabban és gyorsabban szűkült.
Nem fogom időben elérni, gondolta. Ennek ellenére sikerült neki. Ám amikor elérte a fényt, nem a fény forrása villant, nem árasztotta el még több az életet jelentő fényből, hanem kifakadó mérges pöfetegként, feketés lila gomolyagokban robbant a sötétéség… Előtte hatalmas tó terpeszkedett. A legfélelmetesebb látvány, amit valaha tapasztalt.
Fekete higanyként névtelen félelmet sugárzott magából az elátkozott miazma, és ő lassan, lépésenként közeledett felé, megállíthatatlanul. Nem volt ura önmagának. Lábai automata módra emelkedtek és léptek előre,
egyenest a végzetbe. Egy hangot hallott, mielőtt jobb lábát felemelve belelépett volna a fémes, fekete szurokba: neeeeeee…!!!
Verejtékben fürödve ült fel, pánik kerülgette.
Tudata lassan megnyugodott. Csak egy rossz álom volt, nyugtatta meg magát. Habár a legrosszabb fajtából. Mindegy. Tovább kell mennie, míg meg nem leli ennek az egésznek az értelmét, és ki nem elégíti kíváncsiságát. Nem érzett se éhséget, se szomjúságot. Meglehetősen erősnek érezte magát, mindössze egy lehelletnyi balsejtelem rezonált a tudata mélyén, mint egy ág, melynek jelentéktelen légy ütközött…
Tovább bírkózott a konok, hóval borított sziklákkal, kézzel lábbal kapaszkodott bele csúszós peremekbe, lebukfencezett, majd újra nekirugaszkodott jeges lejtőknek. Látta odafent messze a legmagasabb csúcsot, melynek formája hihetetlen volt.
Megszállottként verekedte magát előre a magas hóban, minden kitartására szükség volt, hogy ne győzze le a hegy. Két lábon járó akaraterő volt, egy céllal, melynek mindent alárendelt. Amikor megállt hogy körülnézzen, meglepetten szimatolt bele a levegőbe. Halvány, alig érzékelhető füstszagot érzett. De közel s távol a leghalványabb nyoma sem volt tűznek. Újabb talány. Egyel több vagy kevesebb, mindegy, gondolta. Talán a csúcsról nézve ez is megoldódik. Az utolsó nagy lejtőt tapodta, Az utolsó, a legveszélyesebb jégfal magasodott előtte. Itt nem lehet hibázni. A csúcsról nagyot eshet… A szél ereje megnőtt, cibálta a ruháját, a füstszag erősödött, amihez valami tompa, távoli, meghatározhatatlan jellegű zaj párosult. Már közel volt, nagyon közel! Ujjhegyei fájdalmasan sajogtak, ahogy a hideg felületek beléjük marták fagyfogaikat. Hátra se mert nézni, mert úgy érezte, a lenti világ, minden amit eddig tapasztalt, egy másik helyen létezik, ami most megszűnt. Hogy átadhassa helyét valami újnak. És egyszer csak fent volt. A csúcsok csúcsán, e világ tetején, ahonnan nincs tovább. A magasságnak vége…
A látványtól ami a szemei elé tárult, most nem diadal, vagy gyönyör öntötte el, mint eddig, mámorító megpróbáltatásai után.
Nem érzett elégedettséget, nem érezte helyét új kihívásoknak.
Úgy érezte, lassan de biztosan ő is megfagy a rémülettől, és olyan
lesz mint bármelyik csonttá fagyott szikla itt fent.
Amerre csak nézett, tűz és lángok, összefüggő füstfal gomolygott a távolban, baljóslatú, egyszerre halk és erőteljes mennydörgésekkel üzenve megálljt a hódítónak. Lila, sárga, zöld villámok cikáztak a pokoli füstgomolyagok között, de nem tudták bevilágítani a pokoli tüneményt. A roppant felhők forrásai is alig látszottak, az írdatlan kráterek torkai belevesztek a fekete füst és hamu gomolyaiba.
Nincs tovább. Vége van. A végevanon vagyok, gondolta. Vegyes érzelmek kavarogtak benne, vadul fortyogó levesként forrongva, ahogy megpróbált rendet tenni köztük.
Egyrészt büszkeség töltötte el, hogy sikerült feljutnia, de ennek élét csorbította, hogy olyan gát emelkedett előtte, melyet képtelenség átlépni. Alaposan szemügyrevette a tájat. A csúcson túl lankás terület vezetett lefelé, hogy sík pusztaságba torkolljon, majd utánna következtek a halálos hegyek, melyet tüzet és füstöt okádtak szüntelen. A szürke hamuval borított tájon az életnek semmi nyoma sem volt, de az elátkozott pusztában volt egy pont, ami figyelmet érdemelt. Nagy, kör alakú sávban a pusztulás fekete színt öltött, közepén pedig éjsötét pont látszott, ami olajosan, fémesen csillogott. Körülötte furcsa, baljóslatú erdőféleség burjánzott, betegesen csavarodott nyúlványaival féltékenyen övezve a kis fekete kört.
Különös. Sőt, egészen rendkívüli. Talán meg is lehetne vizsgálni. Persze előszőr csak tisztes távolból. Talán ott rejtőzik a titkok titka…
Közjáték:
- Még nem jött rá…
- Még nem. Majd rávezetjük hogy helyesen lássa ezt a történetet…
- Eddig kevesen jöttek rá, hogy a “tökéletes világ” project a saját lelkük kivetülése.
- Az Atya nagy energiát fektetett ebbe a kísérletbe. Másféle módszerekkel próbáljuk elérni az univerzum szintű egyensúlyt.
- Ráadásul egyfajta kiképzés is. Aki sikeresen megcsinálja a vizsgát, feljebbléphet. Persze további próbák után…
- Milyen esélyeket látsz itt….? Szerinted meg tudja oldani…?
- Igazán nem tudom pontosan kikalkulálni. Ettől olyan izgalmas ez az egész. Eléggé kiszámíthatatlan. Túlzottan lobbanékony. Ez az erőssége, és a gyenge pontja egyben…
Elindult lefelé. Ez most más érzés volt, a valódi kockázat és valódi veszély érzése. Érezte, hogy itt valami nincs rendjén, hogy a tökéletes világ mégsem igazán hibátlan. Arra nem tudott rájönni, hogy a rémséges dolgok hogy szivárogtak be ide. Vajon így volt eleve megteremtve az egész, vagy…? Mindegy. Elhatározta magát. Soha nem nézett hátra. Élesebben látott, füle minden zörejt meghallott. Az élettelen zóna egyre sötétedett.
A hamuval egyre szennyezetebb föld leírhatatlanul lehangoló látványt nyújtott. Ezt már csak az erdősáv múlta felül. Undorodva kerülgette a nyálkás, csöpögő ágakat. Fekete gomba emésztette az odvas törzseket, az enyészet hallható csámcsogással vette birtokába a hamuba fulladt tájat. Betegesen elkorcsosult ágak fonódtak egymásba, haldokló ölelésben egyesülve. Más fák ágai egymásba hatoltak, és a túlsó oldalon folytatódtak… Mire átvergődött az erdőn, valósággal ragadt az undorító mocsoktól. Nem is tudott tőle megszabadulni. Mert immár előtte terült el a halott zóna egyetlen tisztálkodási lehetősége, a sötét színű folyadékkal teli tó. Abban pedig nem akaródzott megmártózni…
A szurokfeketeség ne mozdult. Hullámok nem borzolták a felszínét. Mégis, a vándor meg volt győződve arról, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan módon, de figyeli őt. Hogy intelligenciával bír. Kíváncsiságát viszont piszkálta a különös, soha nem látott állagú anyag.
De most okos lesz. És óvatos. Nem ér hozzá a titokzatos miazmához. Ezért volt a kezében a majd két meter hosszú, viszonylag ép faág, amit még nem rágott szét a dögletes helyi levegő. Belemártotta a hegyét a folyadékba. Semmi sem történt. Mélyebbre nyomta. Majd kihúzta, és meglepetten látta hogy az anyag egy darabja az ág hegyén csüng. Ahogy lecsöppent róla, különösen viselkedett.
Középen kettészakadt, egyik fele visszaolvadt a központi masszába, a másik körbevette az ág hegyét és… Elkezdett rajta előrekúszni…! Szemét le sem tudta venni a hihetetlen látványról. Főleg, hogy a pokoli folyadék mögött a faág folyamatosan semmisült meg, füstölgő hamuvá omlott az anyaga.
A sötét anyag kúszása hirtelen felgyorsult, és végigömlött az ágon. Már nem volt ideje elejteni, vagy eldobni. AZ már érintkezésbe került a testével. Meglepően hideg volt az érintés. Ez hamarabb eljutott a tudatába, mint maga a pánik. Beleolvadt húsába és csontjába, ahogy bőrével érintkezve felszívódott. Képtelen volt elhinni, hogy ez vele történik meg. Tökéletes világában ez lehetetlen…!
De ahogy a fekete piócák a bőre alatt elkezdtek felfelé kúszni a karján, és látta, hogy ujjai már hasonlatosakká váltak a tóban terpeszkedő undok folyadékkal, el kellett hinnie. Rekedt kiáltás szakadt ki belőle, a pánik, és a halálfélelem kiáltása, el akart rohanni innen, értelem és cél nélkül, pusztán azért, hogy élete utolsó pillanataiban tegyen valamit, de nem ment. Lábai felmondták a szolgálatot. Kihunyó öntudata utolsó szikrájával arra gondolt, hogy mégsem tökéletes. Sem ez a világ, sem ő maga nem olyan, mint azt hitte, mint ahogy azt elhitette magával…
Aztán a nekrokozmosz magába szippantva elnyelte lelkét, és egy szempillantás múlva, mely megfelelt a tökéletes időtlenségnek, ki is okádta magából.
Mikor a zuhanás érzete befejeződött, tudatosult benne hogy él. Nem halt meg. Létezik. Még van benne élet…
A rázúdúló események miatt úgy érezte magát, mint aki kitántorodik a gyorsvonat ajtajából, aztán halála előtt valaki visszarántja a derékszíjánál fogva. Felült. Megvolt a teste, egy sokkal világosabb helyen ébredt, de azért a fény mennyisége nem esett túlzásokba. Erős félhomály volt, semmi több. Egy tisztáson tért magához. Háta mögül egy rekedtes hang szólította meg. Különös figura volt az öregember, aki botjára támaszkodva ült vele szemben egy kocka alakú kövön. Csuklyás köpenyt viselt, hozzá zsíros, ápolatlan hajzatot hordott. Sárga fogainak alja az alsó ajkát érte. Pergamenszerű bőre vagy koszos volt, vagy valami titkos nyavalya emésztette belülről vagy kívülről. Ám szemének megdöbbentő ereje, tekintetének intenzitása óvatosságra intette. Olyan benyomást keltett, mintha egy felhúzott rugó lenne. Egy ragadozó, ami álcázza magát.
- Lám, ismét találkoztunk. Mi mindig összetalálkozunk. Időröl időre. Úgy látszik, ez a sorsod… Úgy látszik, sosem változol. Ez egyszerre unalmas, és izgalmas vonásod egyszerre.
- Ki… ki vagy te…?
- Ne azt kérdezd hogy ki vagyok, hanem hogy miért találkozunk ismét, bukott angyalom. S a károgó kacagás úgy esett ki szájából, ahogy a féreg hullik ki a megzavart varjú csőréből a folder.
- Ki vagy te…? Mit akarsz tőlem?
- Nem vagyok KI… És pontosan téged akarlak. Ismét megbuktál. Ismét visszatoloncoltak a mennyekből, lázadó madárkám… Látom semmit sem értesz. Semmire sem emlékszel. Akarod, hogy felfrissítsem a memóriádat…?
- Tedd meg, átkozott vénember, Tedd meg, utánna elintézzük a mi ügyünket.
- De el ám! De nem úgy, ahogy gondolod.
- Akkor hát engedelmeddel elkezdeném. Mint mondtam, egyike vagy az angyaloknak. Különleges, egyedülálló darab… Engedélyt kaptál, hogy a az emberek között születhess újjá… De te rosszul sáfárkodtál az életeddel. Megtagadtad az atyádat, beszennyezted a fényét, sok bűnt elkövettél. A tízparancsolatot nem is említeném… Amit annak idején kőtáblára véstek. Te is tiszta tábla voltál. De a fejed, az valódi kőből van…
- Honnan tudja mindezt rólam? Kicsoda maga? Mit akar tőlem…?
- Mondtam már, téged akarlak… Én vagyok az utolsó reményed, kölyök. Nélkülem elkárhozol. Téged rútul átvertek. A hited, és a többi megszentelt halandzsa nem segíthet rajtad… A segítségem nélkül nem léphetsz tovább. Se a mennybe, se a pokolba…
- Ne merjen engem…
- Mit ne merjek? Vágott a szavába a vénember. Neked már nincs lehetőséged! Te már túl sokat mertél. Nagykanállal mertél onnan, ahonnan még Gábriel is megelégedett volna egy kávéskanállal. De neked nem volt elég. Neked semmi sem volt elég. Most már viszont nem kaphatsz semmit. Nincs választásod.
- Maga sem különb nálam, ha egyszer ugyanitt van! És nem is valóságosabb, mint ez az egész átkozott színjáték!
- Valóban…? Kérdezte a rozzant rongykupac, és szemei sárga fénnyel felizzottak. Ő pedig úgy érezte, mintha mellkasát roppant ököl szorítaná a markába. Nézz magadba itt, a pokol tornácán! Nincs választásod, megismétlem. Vagy velem jössz, vagy itt tengetheted az elkövetkező pár ezer évet, kóborolva az elédvetített pusztákon, mert ostobaságod van akkora mint merészséged… Rácsodálkozhatsz az olcsó trükkökre melyekkel az orrodnál fogva vezettek idáig, elém…! Az én terveim szerint történt az egész, a hozzávezető út az én köveimmel volt kirakva, már ha fel tudod fogni mire gondolok. Nézz magadba! Nyomorult, kínlódó törpe vagy, de ha a lelkedbe nézel, láthatod hogy benned a sötétség érintetlen és hatalmas…
- Áruljon el nekem valamit. Ha ilyen értéktelen vagyok, ha olyan nyomorult vagyok, ahogy mondja, miért pazarolja a drága idejét? Miért szenved itt velem együtt, a valótlanságban…?
Az öregember felkacagott, és hangja nyomán elsárgult a tisztáson nővő zöld fű, és elhalt levelek hullottak a fákról. Sárga szemeiben a pokol tüze égett, amikor ránézett. – Csak ragadd meg a kezem minden gyűlöleteddel, csapj a markomba minden haragoddal, és én megmutatok neked egy másik világot, ahol nem kell minden egyes alkalommal könyörögni a végtelen erő minden morzsájáért, ami az Isteneid asztaláról hullik le. Azzal kinyújtotta feléje ronda, túlnőtt körmökkel díszített kezét, és egy lépést tett előre. – Nem. Nem érdekel az ajánlata. És még valami. Mielőtt ajánlatokat tesz, adhatna az ápoltságra. Hánynom kell ha a karmaira nézek.
Úgy…? Rikoltotta a sárga szemű szörnyeteg olyan hangon, hogy szerencsétlen vándor úgy érezte, feje menten szétrobban. Ha nem érdekel az ajánlatom, mutatok másikat. Ha nem tartassz velem, gondoskodom róla hogy másnak se tehess többé szolgálatot…
Azzal asszott kezeiből hihetetlen erejű mályvaszínű villám csapott ki, a vállán találva el. A fájdalom rettenetes volt. Úgy érezte, mintha folyékony tüzet öntöttek volna az ereibe. – Nos, úgy látom, már kezded kapiskálni, mivel jár ha visszautasítanak, kedves fiam…De ez még nem elég büntetés számodra. Most meg kell fizetned a kevélységedért, a tiszteletlenségedért. Korokon át kerülgettél, mint macska a forró kását, és én türelmes voltam. De ennek most vége. A támadás intenzitása fokozódott, és amíg meg nem tapasztalta, nem hitte volna el, hogy kínjait ennyire fel lehet még fokozni. A földön fetrengve alig volt öntudatánál. De volt valami… Először csak kósza gondolat, semmi több. Védekeznem kell… Tudod hogy csináld, súgta egy hang. Ez annyira megdöbbentette, hogy elfeledte a fájdalmat, ahogy rossz álmot felejt el az ember. Valami ösztönös gyökerű dac ébredt benne, s vele együtt pattant elő a semmiből az azúrkék burok, ami előbb lassan, majd gyorsuló ütemben vastagodott és erősödött körülötte. A burok előtt a megtestesült gonosz gennysárga szemei éberen követték őt. – Ezzel az ócska trükkel akarod magad megvédeni? Vigyorgott. Ez már a múltkor sem sikerült. A sértés olyan volt számára mintha megütötték volna. Az öregember mindkét kezét felemelte, és a mélylila villámok ereje fokozódott. A burok pedig, legnagyobb rémületére, egyre gyorsuló ütemben vékonyodni kezdett. – Látod? Nem menekülhetsz! Velem jössz, vagy meghalsz…
Az utolsó mentsvár. Erre gondolt az energia fülsiketítő kitörései közepette, alig látott és halott valamit környezetéből, mert mindene kezdte fölmondani a szolgálatot. Az utolsó dobás… A kék színű burok támadással szemközti hátsó oldalán lyukat nyitott, majd elkezdte visszafelé fejteni, úgy, hogy immár nem védte teljes testét. Ezért nem is emésztett fel annyi energiát a fenntartása. Maradék erejét összeszedve, és felhasználva a védőburok fenntartásába fektetett energiát, oldalra vetődött – a rettenetes, lila színű tömény energia mellette suhant el –majd minden erejét és elszántságát Egy pontba gyűjtve kilőtt ellenfele testébe egy vakító, fehér színű sugarat. A hatás azonnali, és rettentő volt. A fülsértő sikoly nem zavarta látását. Látta, ahogy a vénember csontjai megszűnnek szilárdan tartan a testet, és húsa összefonnyadva elfolyósodik a számára rettenetes csapás hatására. Nagy nehezen, tántorogva fölállt, és odavonszolta magát nemrég még halálos ellenfeléhez. Az amőbaszerűen eltorzult alak megmoccant. Fonnyadt, triplájára duzzadt ajkai egy szót motyogtak.
- Kegyelmezz…!
De ő most nem volt kegyelmes kedvében. Ahogy felemelte kezét, abban a semmiből egy aranyszínű, markolatán fekete és bíbor sávokkal díszített tőr materializálódott. – Térj meg oda, ahová vinni szándékoztál… De nélkülem. Remélem tudok segíteni abban, hogy többé ne találkozzunk! –Kérlek, kegyelmezz! esdekelt előtte a gusztustalan halom. Az Istened nevére kérlek, ne pusztíts el. Ez gondolkodóba ejtette. Ugyan miféle körmönfont trükk késztette a vénséget erre. Mi lehet a célja…? Nem tudott rájönni. Ám hirtelen eszébe jutott valami, ami miatt büszkeséget érzett. Nem vagyok egy Machiavelli, gondolta. De erre még ő is azt mondaná, hogy szép munka… Letérdelt a pocsékká zúzott, és igencsak büdös testhez. – Úgy döntöttem, megkegyelmezek neked.
Meggyógyítalak, öreg… - Csak azt ne, fiam, csak azt ne…! Bármit, csak ne gyógyíts! – Ugyan, ha tényleg annyit vesződött velem, ahogy mondta, ez semmiség kijár magának, öreg. Azzal felemelte mindét kezét, és hüvelykujjait úgy keresztezte, hogy a a jobb a bal fölött legyen. És fehér fényt kezdett átsugározni a rommá vált testbe. Az ocsmány, gurgulázó hangot hallatott, de ő nem szakította félbe a folyamatot. Tovább sugározta a fényt, és szemei előtt megdöbbentő metamorfózis vette kezdetét. Erek materializálódtak újra a semmiből.
Hús sarjadt, vér bugyogott. Bőr kezdett rózsaszínben pompázva a mellkas roncsai felől lefelé haladva nőni. A haj maradéka kihullt, majd új, sötétbarna haj kezdett kinőni a normális alakúra változó koponya fejbőréből. A szemekből eltűnt a sárga izzás maradéka és egészséges barnára változott. Lassacskán meg akarta szakítani az energia áramoltatását, de ekkor következett az újabb meglepetés.
Az energia nem akart megállni. Sőt, ereje fokozódott. Most már pánikban próbálta megállítani, de nem sikerült. Iszonyodva bámulta a szemei előtt kibontakozó pszichobiológiai drámát.
A metamorfózis felgyorsult, és a test egyre nagyobb átalakuláson ment keresztül. És egyre jobban kezdett hasonlítani… Önmagához!
Őnmaga tökéletes mása feküdt a feldúlt füvön, csak valahogy… másabb volt. Tiszta volt, és ártatlan. Remegő kézzel akarta megérinteni, mert vele született szkepticizmusa megakadályozta hogy készpénznek vegyen ilyen horderejű dolgokat. Aztán a földön fekvő dolog megszólalt. Egy szót mondott: köszönöm.
Erőt vet magán, és mégiscsak megérintette. De sohasem érintette meg. Mielőtt bőrfelületük atomjai ütközőpályára álhattak volna, Vakító fény lobbant, és eszméletét veszítette.
Közjáték:
- Nos…?
- Irányítsuk magunkhoz.
- Szerintem…
- Szerintünk egész jól sikerült, nemde…?
- Óh igen… Igen. Jobban nem is sikerülhetett volna.
- Még az Atya is megosztotta magát egy pillanatra, hogy lássa a finálét.
- Akkor hát, földies kifejezéssel élve, küldjük le hozzá a liftet.
Egy hófehér teremben tért magához. Két fehér köpenyt viselő alakot látott, akik fényt sugároztak ki magukból. Az irántuk érzett önkéntelen tisztelet arra késztette hogy meghajoljon.
- Állj fel, jelölt! A harmónia mesterének hangja halk volt, mégis betöltötte az egész teret. Sikeresen megoldottad a próbát. A másik mester is a szemébe nézett. Érezte, ezek a szemek a lelkébe látnak. – A megbocsátás volt a kulcs. A harc saját sötétséged ellen folyt. Ha szabad folyást engedsz a gyűlöletnek, magadra mértél volna csapást. Amikor meggyógyítottad, saját lelkedben teremtettél egyensúlyt. Mivel mindezt külső beavatkozás nélkül érted el, a próbát sikeresnek nyílvánítottuk. Továbbléphetsz…
- Mi a további teendőm most…?
- Mivel földi testedet már elhagytad, kísérőid elvezetnek mélyregenerációra és élményeid további feldolgozására… Ez a mennyben fog megtörténni. Kellemes ott tartózkodást kívánunk neked. Még találkozunk, jelölt…
Azzal a mesterek halványodni kezdtek, esszenciájuk felhígult, majd teljesen eltűnt. Eltűnt a hófehér oszlopcsarnok is. Helyette egy ismerősnek tűnő réten állt. Egy kis patak folyt rajta keresztül, és a háttérben egy szolid, kisméretű, de kellemes kisugárzású templom állt. Olyan béke sugárzott belőle, amit még sohasem érzett. A templom előtt egy magas férfi állt, akinek kék, és arany aurája lassú hullámokban sugározta a fényt. Lassú léptekkel elindult felé…
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése