Közjáték:
A mozdulatlanná merevedett képen egy magas, piszkosfehér, vérvörös kereszttel ellátott köpenyt viselő vitéz látszott, amint a por nagyjától szabadult. Pontosabban nem kép volt ez. Hanem a tér maga.
A két mester, ketten az idő urai közül, komótosan lépkedtek felé. A térben magában mozogtak, és a tér ebben a szeletében az idő megállt. És vele együtt a történések elé is sorompót húztak. Az alanyra nézve annyi következménye volt, ami a nullával egyenlő. Épp ebben rejlett az iszonyú tudást és hatalmat igénylő trükk egyszerűsége. Hogy az érintett semmit sem vet észre az egészből. Amikor majd az idő visszatér a rendes kerékvágásba, minden zökkenőmentesen folyik tovább, fennakadás nélkül. Persze a paradoxonok miatt, amik csúnya nagyhatalmak voltak az ügyben, nem lehetett a végtelenségig fenntartani a jelenséget. De egy határig igen… Beszélgetésbe elegyedtek, tűnődve nézegetve a kiválasztottat.
- Mit szólsz hozzá…?
- Makacssága egyedülálló kombinációkat hozott létre már eddig is.
- Nos, ha vállaljuk a kockázatot, akkor további eredményeink is lesznek…
- Igen, tudom. Mindig újabbat, és újabbat. Ami még nem létezik, azt nem teremtették meg, bármi legyen is az. Gondolat vagy tett… És mi legyünk az elsők, akik létrehozzák, ne más.
- Helyes. Akkor kontrollálhatjuk azt. Ebben a lélekben megvan a képesség a kombinálásra. Saját magát tudja még csak igazán megbonyolítani…
- Ez sajnos így van. Ez némileg levesz az összteljesítményből, de még így is kielégítő.
- Elképzelted, láttad már előre milyen rezgésszámon futna, ha többet engednénk neki…?
- Igen. Nagyjából. Az épp elég is volt… Még nem jött el az ideje. Ne becsüld őt alá. Veszélyes tud lenni, ha akar.
- Igen, láttam a lélekfilmeket. Még Őbelé is bele akarta ereszteni a karmait…
- Na, látod. Ezt senki sem merte megtenni. Senki…
Elhűlve vette szemügyre újabb öltözékét és az események kaotikus fortyogását. Miért viselik ezt a fehér ruhát a rajta lévő vérvörös kereszttel, ami oly kiváló célpontot nyújt az íjászoknak…? Egy magas, porlepte, széles vállú, durva szakállt viselő alak ordított rá hirtelen. Széles pallosával mutogatott rá a földön ülő, barna bőrű asszonyokra, érthetetlen parancsszavakat ordítva. Minden bizonnyal el kellett volna intéznie őket, a mellettük fekvő halottakból ítélve. Hát ezt már nem. Miféle háború az ilyen…? Nőket, gyermekeket elintézni…? Nem hajtotta végre a parancsot. Nem is teketóriáztak vele sokat. Felettese úgy vágta fejbe kardlappal, hogy elsötétült előtte a világ… Másnap arra ébredt hogy durva kezek felragadják a földről, és vonszolni kezdik ki, az égető napfényre.
Előtte magas, rönkökből összeeszkábált fa állt, rajta darab kötéllel. Arra azonban mégsem számított, hogy az a bizonyos darab kötél az ő nyakában köt ki. Valaki nagyot lökött rajta hátulról, de sohasem tudta meg, mi következett volna utána, mert abban a pillanatban vakító fény lobbant…
Hogy aztán öklendezve az utazástól, egy nagy hajó fedélzetéről nézzen alá az alant kavargó vízbe. Még két másik, valamivel kisebb hajó kezdte meg dagadozó vitorlákkal a lehorgonyzást, közben gyorsan leeresztve a fegyveresekkel megtömött csónakokat a vízre. Egy pillanatra el tudta el tudta olvasni két hajó nevét, mert felőle nézve farral és balra voltak az óceán irányába. „Santa Maria” és „Pinta”…
Felőle bárhogy hívhatták volna őket, mert most lett csak rosszul igazán. Hányingere fokozódott, forgott vele a világ. Körülötte röhögtek rajta a katonák, hangszínükből úgy vette ki, hogy anyámasszony katonájának tartják. Szerencsére nem kellett sokat húzni az evezőket. Gyorsan partot értek, még éppen látta, ahogy egy díszes köpenyt viselő ember Lehajol, megcsókolja földet, majd egy hosszú szárú keresztet emel az égnek. És már indultak is tovább, be a sűrű erdő fái közé, ki tudja milyen úti céllal. Alig tett pár métert az ígéret földjén, amikor egy hosszú, hajlékony élőlény csapott felé, mint a villám, nyakába mélyesztve fogait! Társai üvöltve rebbentek szét, ahelyett, hogy segítettek volna neki. De a mérgeskígyókkal szemben nem volt segítség… Borzalmas görcsökben vonaglott a földön, már alig kapott levegőt, látását a halál homályosította, ujjait nem érezte, karjai kihűltek, de mielőtt meghalhatott volna…
Az időugrás okozta káprázat elvakította.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése