Bige Szabolcs: Siess, missz! (1/2)

Fél év is eltelt, mire a munkája minden csínját-bínját megismerte. Megismerte az embereket és első sorban az állatokat. Fokozatosan kialakult a kórházban is a rend, megtanulta beosztani az idejét, és így még szabadidőhöz is jutott. Felajánlották ekkor neki a csirkefarm állatorvosi feladatainak ellátását részmunkaidőben, félnormában. Szívesen elfogadta. Szüksége volt minden petákra, hiszen a család ellátása most az ő vállaira nehezedett. Komoly áldozat volt ez részéről, mert minden idejét lefoglalta a munka. Magánéletre, szórakozásra se ideje, se energiája nem maradt. 

 A munkatársai, beosztottjai, az állatgondozók és a többi munkás elfogadták, megszokták és tisztelték határozottságát, szorgalmát, s ez alól Samu sem volt kivétel.  Végezte a munkáját, de forrongott belülről. Nem is annyira a félelem dolgozott benne, hanem a szégyen, hogy egy nő, egy lány így ellátta a baját. Maga az esemény titokban maradt, s ez bizonyos láthatatlan kapcsolatot teremtett közöttük. Semmi módon nem közeledett a lányhoz, feléje se nézett, sőt igyekezett eltávozni, ha észrevette.  Róza is úgy tett, mintha meg sem látná. Ha valami megjegyezni valója akadt is, azt általánosságokban, a többieknek címezve mondta. Mindketten érezték, hogy bár valami feszül közöttük, ódzkodtak attól, hogy szavakká formálják.  

 Egyik nap beteg állatot vezettek be a vizsgáló csarnokba. A kísérők között volt Samu is. Beállították a tehenet a kalodába, s Rózának feltűnt a fiú hozzáértése, ahogy az ellenkező állattal bánt. Nem szólt akkor egy hangot sem, de másnap az állattenyésztő technikusnak megemlítette, hogy ha szándékában áll segítséget venni maga mellé, ajánlaná Samut.

- Rátermett gyerek, bár elég izgága is tud lenni! – tette még hozzá.

 Néhány nap múlva a fiú valóban oda is került a technikus keze alá, aki alkalom adtán megköszönte Rózának az ötletet. A fiú minden várakozáson felül bevált. 

 Hetek elteltével találkoztak szemtől szembe, mikor Róza ügyes-bajos dolgait intézte az állattenyésztő technikussal. Kifelé menet az irodából, az ajtónál futottak össze.

- Jó napot, doktornő! 

- Nocsak, maga az, Samu? Hogy van?

- Jó helyre kerültem. Nem a maga keze van benne?

- Ugyan! De ha tetszik ez a munka, érdemes lenne elvégezni a technikumot – mondta semleges hangon. - Na, jó munkát! –azzal elsietett.

 Villámcsapásként hatott a fiúra a megjegyzés, melyet csak úgy mellékesen vetett oda Róza. Napokig dühöngött, mormogott magában. Úgy érezte újabb megaláztatás érte.

- Mit képzel ez a nő magáról? – gondolta felháborodva – Majd megmutatom én neki, hogy kiből űz csúfot! Még hogy iratkozzak be a technikumba! Hiszen még érettségim sincs…

 Egyre csak az járt az eszében, mivel adhatná vissza a „kölcsönt”. Mindenféle bosszú tervet forgatott a fejében, és végül ősszel beiratkozott az esti líceumba. Három hosszú év után érettségire is állhatott.

 Róza látóköréből közben teljesen kikerült. Nem is hallott hírt felőle. Igaz, nem is érdeklődött, volt neki elég gondja egy beképzelt tehenész fiú nélkül is (!) Ott volt a család – folytatni akarta, ami vele megkezdődött: „kilépni a bocskorból!” Minden munkát elvállalt, hogy egy kicsit több keresethez jusson. Egyre nehezebb volt az otthoni igényeknek eleget tenni. Két testvére: Albert és Mihály is diplomaosztó előtt állt. Albert a tanárképző Főiskola földrajz-biológia szakon és Mihály a Mezőgazdasági Szakközépiskola utolsó évfolyamán végez.  Rengeteg kiadásnak nézhet elébe. Új ruha a fiúknak, a bankett, egy ebéd a barátokkal. Akármilyen szerényen is számítja, messze több mint amennyit megengedhetnek maguknak, s mégis elő kell teremtenie. Hónapokkal előre készült, erre kuporgatott, rakta élére a garast.

 Anyára nem lehetett számítani – megöregedett, megrokkant. Nem járt már takarítani, a piacot is alig tudta ellátni, különösen, hogy az utóbbi időben minden nap volt piac, nem csak hetente kétszer. Ahogy nőtt, fejlődött a város, úgy nőtt az igény is a bevásárlások terén. Termelők, kofák rakodtak ki minden reggel, megjelentek a ruhaneműt, kozmetikumokat, divatcikkeket kínáló árusok is. Mariskának bőven elég tennivalója akadt. 

Igaz, a fizetés valamivel jobb lett, de így sem érte el a minimálbért. Még jó, hogy a kofák most is meg-megajándékozzák valamivel. Pótolja kicsit a mindennapit.

 Jó piac volt. A környék termékein kívül messze vidékekről is jöttek a termelők. Általában éjszaka érkeztek, vagy késő este. Ilyenkor a részükre létesített szállóban éjszakáztak, de voltak, akik az asztalokon vackolódtak el. Autóval, vonattal, sőt egyesek szekérrel érkeztek. Legtöbbször péntek este, vagy szombat hajnalban, és maradtak vasárnapra is. Ezen a két napon délutánig nem oszlott fel a piac, nem úgy, mint a többi napokon, mikor már 11 óra után alig lézengett egy, két vásárló a pakolászó árusok között. 

   A két fiú, Albert és Mihály örvendezett ezeknek a hétvégi vásáros napoknak, mert ilyenkor ők is keresethez jutottak. Elvállalták a piactér takarítását. Ahogy bomlani kezdett a piac, kezdték összeszedni a hulladékot. Két-három barátjuk is segített ebben a munkában a zöldségmaradékokért. Nyulakat tartottak, és azoknak vitték a káposzta és egyéb még használható hulladékot. Hálából a „takarmányért” néha egy-egy levágott nyulat ajándékoztak a fiúknak, ami nagyban emelte az aznapi ebéd minőségét.

 Maga a takarítás abból állt, hogy miután a hulladékokat összeszedték, erős vízsugárral felmosták az egész területet. A vízlevezető rácsánál összegyűlt szemetet kipucolták, utána a betont felseperték. Miután végeztek, olyan tiszta lett a tér, hogy öröm volt nézni. Persze az örömhöz a várható munkadíj is hozzájárult. 

- Végeztünk, főnök! – jelentették az ügyintézőnek, aki a papírmunkákkal foglalatoskodott az irodájában. 

- Jól van! – szólt és az ablakon kitekintve ellenőrizte a munkát – Holnap is gyertek. Majd egyszerre fizetem a két napot. Így legalább biztos lehetek benne, hogy nem csábít el a munkától vagy egy szoknya.

 A fiúk vigyorogva kiviharzottak az ajtón, s kintről kiáltottak vissza valami köszönés félét. Pista bácsi, a piac ügyintézője, a főnök nem haragudott meg érte. Kedvelte a két vidám gyereket. Immáron évek óta végezték ezt a munkát, és még egyetlen szombat-vasárnapot sem hagytak ki. Ők is szíves-örömest végezték a munkát. Nem volt túl nehéz, és a kereset jól jött. Jutott belőle egy-egy mozira, vagy ajándékra, anyu születésnapjára, s később még egy korsó sörre is. Nagy részét azonban megtartották, összegyűjtötték. Mihály egy strapabíró kerékpárt vásárolt magának, s azzal járta be a környéket szabad idejében. Albert pedig egy hifi toronyra, meg egyéb elektronikai dolgokra gyűjtött. Ki is tartottak munkájukban az utolsó iskola napig. Akkor mondtak búcsút, mikor megkezdődtek a záróvizsgák. 

 Végül eljött a nap, amikor szinte egyszerre kézbe kapták a diplomájukat. Utána este egy közös vacsorára elhívták néhány barátjukat, szomszédokat. A vacsora jó hangulatban telt, bár nem volt lukulluszi, de az ifjakat mindenki ellátta jókívánságokkal és tanácsokkal a jövőre vonatkozóan. Miután magukra maradtak a vendégek távozása után, közre vették Rózát, és őszinte szavakkal mondtak köszönetet neki eddigi segítségéért, gondoskodásáért. Róza könnyezve ölelte át a testvéreit.

- Most rajtatok a sor! – jegyezte meg – Hármunkra hárul a család gondja. Tudjátok, mindig arra vágytam, hogy ellátogassak Görög országba. Hátha ezután sor kerülhet rá.

 A két fiú munkába állt. Albert egy közeli község iskolájában kapott katedrát, és Mihály ugyan abban a faluban a falugazdász mellé került valamilyen gyakornok félének. A lényeg, hogy fizetést kapott. Mindketten hamar belerázódtak a mindennapokba. Lakást is béreltek egy gazdánál, aki egyedül éldegélt a tágas, tornácos falusi házában. Az a régi lakás, ott a malom helyén volt még mindig az otthonuk. A nagyszobát függönyökkel osztották el, legyen külön fülkéje minden gyereknek. Ott nőttek fel, s most ketten kiköltöztek falura. Kicsivel könnyebb lett a többieknek. Hétvégeken azért mind megjelentek, és együtt töltötték a vasárnapot.

 Albert szeretett tanítani, de a kollegáit már nehezebben tudta elviselni. Szünetben, a tanáriban egyébről sem folyt a társalgás, hogy kinek milyen tehetős, befolyásos szülei vannak, és ez az iskola csak gyakorlótér a számukra, és majd elmennek ide, meg oda. Ő meg egész idő alatt hallgatott, nem vett részt a hágyázkodásban, bölcselkedésben. Így elkönyvelték felvágós, undok alaknak, s úgy is viselkedtek vele. Az osztályban azonban nagyon megértették egymást a gyerekekkel. Ott érezte igazán jól magát. A gyerekek kárpótolták szinte mindenért. Erről beszélt a testvéreivel, mikor hazament.

 Mihály más természetű ember volt. Hamar összemelegedett a falusi emberekkel, s a főnökét, a fiatal agrármérnököt is megnyerte magának. Mindig kimutatta csodálatát a mérnök úr magas intelligenciája, tudása iránt, s ez bevallatlanul bár, de nagymértékben legyezgette annak hiúságát. A mérnök tanácsára, megtakarított pénzéből permetező felszerelést és vegyszereket vásárolt, hogy majd tavasszal, ha beindul az idény, álljon készen ezzel a szolgáltatással. Be is jött a számítása…