Kósza fájdalom kóborol,
kezében nincsen semmi,
az ég fölöttem elborul,
jó lenne messze menni.
Szétszórta egy vad szív-vihar
már az összes álmokat,
nincs már semmi mi felkavar.
Éltem.Lehet,túl sokat.
Világtalan az én szemem,
és nincsen benne lélek.
Nézném világom szenvtelen.
Megváltásból nem kérek.
Durvaságba felöltöztem,
ruhám belül is tüskés,
magányommal ölelkeztem,
nem riaszt már a kín, és
megbocsátás sem marasztal.
Saját véremen élek,
és nem isteni malaszttal.
Most magamtól sem félek.
2014.08.14.
A mindennel leszámoló ember mondja ki e sorokat. Nem kér segítséget; mint jelzi, lélektelen, durva lét már az övé. Hogy a szív viharai mivé teszik a vers alanyát! - bizony, lehangoló...
VálaszTörlés