Kapolyi Noémi: Morak egy napja 10. rész

A smaragdszínű, vaskos állatok lomhán hullámzó mozgással siklottak el a lehajló lombok, és sűrű bokrok mellett. Abigél elől haladt, mögötte a következő lényen Morak ült, és kettővel utána az Örök harcos utazott, ám ő rezzenéstelenül.

Abigél gyakran hátrafordult, hogy Morakkal pár szót váltson.

-Morak!- szólt ismét hátra- számítsatok rá, ha gombatelepet találnak, szó szerint rávetik magukat, akkor ki kell várnunk, amíg megtöltik a bendőjüket, mert semmi áron nem fognak tovább menni.

-Akkor megyünk gyalogosan!-rikkantott előre Morak.

De Abigél a fejét csóválta.

-Nem, nem jó ötlet, velük biztonságban vagyunk, kivárjuk.

-Ááááá- kiáltott fel Abigél, miközben majdnem leszédült az állatról. Az rántott egyet magán, és élesen balra fordulva, szinte fölpúpozta magát a sietségben, akár a társai, teljes erőből kellett kézzel-lábbal szorítani őket, hogy le ne essenek.

Pár pillanat múlva aztán az oka is meglett a nagy rohanásnak.

Az ingoványos kis réten, ahol megálltak, hemzsegtek a barnásan-feketésen rothadó, kocsányos, és bűzös gombák.

-Maradjunk rajtuk inkább!- kiáltotta Morak utálkozva- én ide le sem teszem a lábamat!

-Jól van-szólt békülékenyen Abigél-, hamar megeszik az egészet, addig üldögélünk, ha ettek csoda kedvesek lesznek, meglátod- mosolyodott el.

Morak iszonyodva nézte egy darabig, ahogy tömik magukat, széles pofájukkal cuppogva szipákolták le a tönkökről a folyós növényeket, de szemmel láthatóan egyik-másik állatnál lassult a habzsolás tempója, aztán végül mindegyikük csak nyammogott.

Abigél figyelte őket, látta amint a vezérállat abbahagyta az evést, majd felnézett. Egyszerre  felkiáltott.

-Kapaszkodjatok! Hasra!

Mindhárman ráhasaltak az állatokra, és újra teljes erejükkel fogódzkodtak rajtuk.

Aztán a vezérállat hirtelen, minden előzetes jel nélkül besurrant a lombok közé, a többiek pedig azonnal utána vetették magukat.

Most aztán jószerivel nem is mertek kiegyenesedni a hátakon utazva, mert valami pajkosság vett erőt a csigaszerű lényeken, és egészen váratlanul megcsóválták a farokrészüket, vagy felpúpozták magukat, aztán belendültek majd lassítottak, éppen annyira, hogy Abigél szájából sosem hallott apró szitkok csusszantak ki, amíg Morak mást sem kiáltozott, mint az „azanyádat” szavát, amitől Abigél egyre jobban felfújta magát, aztán felé fordulva rákiáltott:

-Morak! Mást nem is tudsz mondani? Nemsokára úgyis abbahagyják.

De ez a beígért nemsokára szinte egész délután kitartott.

Már jócskán lefelé szállt a Nap, amikor végre megnyugodtak, és a tőlük megszokott csendes unalommal szelték az erdőt. Azután egy nagy fa tövénél elfordultak a törzs mellett, de  rögtön vissza is kanyarodtak.

-Abigél, most mi ez megint?-kérdezte Morak elnyűtten.

-Köröznek aztán megállnak, itt fogunk pihenni velük, úgy látszik- felelte-, de mielőtt leszállnátok róluk várjatok meg engem!- utasította őket gyorsan Abigél.

A nagy állatok szépen odabújtak a fa alá, egészen közel egymáshoz.

Ekkor Abigél két tenyerével finoman simogatni kezdte az állat nyakát, aztán a feje tetejét is, a lény lassan oldalra nézett nagy szemével, és jól megnézte új gazdáját.

Abigél ekkor hihetetlen kedvességgel magyarázni kezdett neki.

-Köszönöm hogy veled jöhettem-, búgta szeretgetve a nagy fejnek- veled is maradok éjszakára, kérlek segíts nekem jó?-kérlelte kedvesen, aztán újra megcirógatta az állatot, akár egy jó kutyát- visszajövök melléd, visszajövök -mondta neki- az állat ekkor újra előre nézett aztán lehajtotta a fejét egy földből kiálló gyökérdarabra.

Abigél leszállt hátasáról, aztán Morakhoz fordult.

-Most te jössz!

Morak hallgatott.

- Morak, most te jössz, tedd meg, ha élni akarsz holnap is, légy szíves- mondta most már kérőn Abigél-, ők olyan nagy szolgálatot tesznek nekünk, és csak pár jó szó kell hozzájuk.

Morak megértette mit kell tennie, behunyta  a szemeit aztán cirógatni kezdte a nagy jószágot.

Nemsokára már ő is lent állt a földön Abigél mellett, csak az Örök harcossal volt gond, hogy őt hogyan szedjék le onnan.

-Rántsuk le róla- javasolta Morak.

-Hú, azt nem szabad-felelte Abigél- én úgy tudom, ha megrémül és megvadul, akkor minden társa elmenekül vele, inkább hagyjuk rajta, ő úgysem eszik, iszik, mindegy hol üldögél.

Ebben megegyeztek mindketten, és miután körüljárták jól a helyet a nagy fa körül, összeszedtek mindent, amit ehetőnek véltek, apró hajtásokat, kis bogyókat, amelyeket Abigél ismert, és miután ezeket megeszegették, jó éhesen bár, de visszamentek a pihenő lényekhez.

-Menj a tiédhez Morak, és feküdj le mellé a földre, simogasd meg egyszer az oldalát és várj, ne félj, jó ösztönük van, rád fog kicsit terülni és megóv reggelig.

-Jaj-ijedezett Morak- és te?

-Én is az oltalmára bízom magam, a harcossal nem tudunk mit tenni, de mivel ő nem ehető, azt hiszem békén hagyják, gyere- avval a csigákra mutatott, és megindult.

Morak igyekezett nagyon figyelni, lefeküdt a földre, egész finoman megsímogatta tenyerével a hosszú testet, aztán maga mellé tette a karját, és kissé félve várakozott.

Egy darabig semmi sem történt, aztán egyszerre csak az állat lassan Morak felé fordult, jól megnézte nagy szemével Morak képét, majd láthatóan áthelyezte súlypontját a másik oldalára, és lebernyegét lassan, oldalról Morakra terítette, többször vigyázón lenézve, nehogy agyonnyomja új védencét. Mire elkészült a takarással, Morak hanyatt feküdt, fejét oldalra fordította így jól kapott levegőt, és még ki is látott, nem volt túl kényelmes ám annál biztonságosabb.

Mire beköszöntött a sötétség Morak holtfáradtan az igazak álmát aludta csigájának védelmében.