Kolumbán Jenő: Változás dala

Nem vigasztalnak apró csodák.
Egy fotózott virág, vagy lepke,
szépségük mintha meg se lepne,
érzéketlenül megyek tovább.

Durva anyag kérgesedik rám,
eltakar, mint acélt a rozsda,
mint fát, ha borostyán befonja.
Takarva öli energiám.

Kedvem fogytán, csend a világom,
senkiben már nem kapaszkodok.
Magányból csak magányba jutok,
hogy enyém legyél már nem várom.

Kerülj el, úgy jó mindenkinek!
Nagyon megalázó a részvét!
Nem élheted életem részét
sem. Nem vagyok már részed neked.

Versemet olvasva ismersz engem.
Kitárulkoztam, mint egy kurva.
Minden titkom szavakra bízva,
meg kellene végre pihennem.

Nem volt játék az írás nekem,
átok, ajándék, most sem tudom.
Elmeséltem fájó szív-bajom,
írás volt a fába rótt jelem.

Elég a kitárulkozásból!
Pőre kínom én nem mutatom.
Mosolygó arcom kifaragom
a rám kérgesedett magányból.

2013.10.27