Kapolyi Noémi: Morak egy napja 16. rész

Az éj újra ugyanúgy sötétlett a síkságon, mint minden másik éjjelen, és a felkorbácsolt talaj most csendesen pihent. Néhány csillag újra felizzott a kitisztult égbolton, és a teljes csendességben Morak  csak a saját zihálásukat hallotta.

Lassan Abigél is összeszedte magát annyira, hogy neki tudott állni leporolni a ruháit, amennyire csak lehetett.

-Abigél, te most el tudnál aludni?

-Nem, nem hinném- emelte rá Morakra megcsillanó tekintetét- ezek után semmiképpen sem.

-Akkor gyere, itt már semmi keresnivalónk nincs, próbálkozzunk meg a nyiladékkal.

Ügyesen átlépkedték a szétguruló szikladarabokat, és a nyílásból félrelöktek még pár követ.

Most is kékes derengés áradt szét a járatban, mint ahogy először rátaláltak. 

-Először én, jó?-avval Morak letérdelt a földre, és bedugta a karját a lyukon, aztán jobb oldalra nehézkedett, és óvatosan a jobb lábát is bedugta, majd finoman elkezdett befelé csúszni, úgy hogy a mennyezet felé legyen a talpa.

Lassan, de ügyesen csinálta, és kisvártatva ott állt bent a járatban fejjel lefelé Abigéllal szemben.

-Na, most te következel Abi- szólt mosolyogva- add ide a zsákom, és hozd a tiédet is kérlek.

Abi miután mindent úgy tett, odaállt Morak elé.

-Most hogy jöjjek?

-Csak hajolj ide, én meg elkaplak.

Abigél előredőlt, de azonnal el is veszítette az egyensúlyát, Morak gyorsan érte nyúlt, és a karjába kapta még időben, így csak lehuppantak mindketten a másik oldalon.

-Ez aztán egy érdekes hely- jegyezte meg Abigél.

Morak bólintott.

-Gyere.

A gyenge, kékes fényt megszokta a szemük, ezért jól haladtak az alagútban. Valamennyire később, kiszélesedett a vájat, így már egymás mellett tudtak menni.

Néhol, mintha vízesés zaját vélték volna hallani, de aztán átváltott valami halk, és nagyon finom zenefélére, még a dallamát is ki tudták venni, majd hirtelen vége szakadt a zeneáradásának, és elcsendesedett minden, ők pedig rendületlenül mentek tovább.

Néha Abigél úgy érezte, valami követi őket, de Morak rátette a kezét az amulettjére, ami teljes nyugalommal töltötte el.

-Nem, Abigél- szólt kissé szigorúan- az amulettem szerint teljes biztonságban vagyunk, ezért nem szabad sem megállnunk, sem megfordulnunk, hallottam már ilyesféle dolgokról, amikor egy hely megkísérti az idegen arra tévedőt. Ez olyan mágia féle, nem szabad engedni neki.

-Igaz Morak, erről én is hallottam.

-Na látod- paskolta meg Abi kezét Morak- akkor te is tudod, mennyire veszélyes lenne megállni, ne akarj forgolódni sem!- torkolta le Morak- ez nem játék Abi!

Abigél bólintott, aztán szótlanul tovább gyalogoltak.

-Jaj Morak, ez kibírhatatlan, én érzem, hogy a mennyezeten mászik valami utánunk, érzem, hallom is!, még a lélegzését is a nyakamban, nekem muszáj megfordulnom!-fakadt ki Abigél, és hirtelen megpördült, és felnézett a boltozatos mennyezetre.

A kővájatban semmi sem volt, nem követte őket senki.

Morak még fel sem fogta amit látott, csak állt, és táguló szemekkel, kihagyó szívveréssel, lassan értette meg a történteket.

-Abi-suttogta remegő hangon, miközben szemeiből hatalmas könnyek kezdtek végiggördülni szakállas arcán.

Egyedül állt a kékes derengésben, mert Abigél helyén nem volt más a köves talajon éppen az orra előtt csak egy kis kupac hamu.

Morak letérdelt és kezeit óvón a kevéske hamu köré tartotta.

-Jaj, Abi-sírta összetörten- mit csináltál, jaj, és én most mit csináljak-jajdult fel zokogva.

Kicsit hátrébb emelte bozontos fejét, nehogy a könnyei belepotyogjanak a hamuba.

Amikor odébb rebbent a tekintete, észrevette a fal mellett Abigél zsákját.

Megtörten érte nyúlt.

-Talán-motyogta- lesz itt valami, amibe belerakhatom óvatosan, jaj, amibe belerakhatlak-aztán a zsákot felemelte, és az arcához kapva hangos zokogásban tört ki.

Amikor kis lélegzethez jutott a kezével megérzett egy dobozkát a zsák szövetén át.

-Ez az, ez jó lesz-motyogta.

Széthúzta a zsák száján a bőrszalagot, és a szütyő alját a földre téve belenézett, mik vannak ott.

Fiolák, apró dugókkal, némelyik üres volt, másokban folyadékokat, vagy színes porokat látott.

Nem nyitotta ki egyiket sem, inkább babrált tovább. Egy szelence akadt az ujjai közé, aztán egy szögletes valami. Egy dobozka volt, kis házikóféle, akár valami miniatűr dísztárgy, de az eleje felnyílt.

-Csak majd tudjam is becsukni-szipogta.

Félretette a zsákot, és a kis színes dobozkát a földre téve finoman elkezdte belekotorni a hamut.

Közben Morakot újra rázni kezdte a zokogás, néha a könnyeitől alig látott valamit, de aztán pislogva szedegette tovább a kis szemcséket.

Amikor elkészült, a zekéjének ujjában jól megtörölgette a szemeit, és még egyszer gondosan megnézte, elég jól össze szedett-e minden porszemecskét.

-Talán igen-jelentette ki magának hangosan. 

Aztán becsukta a dobozkát, kézbe véve még egyszer ki akarta nyitni, és újra lezárni a kis dobozt, hogy ellenőrizze kattant-e a zárja, de akárhogy próbálgatta, nem sikerült többet felnyitnia, így megnyugodva, hogy tényleg rendesen zár a kis fedélke, elrakta azt Abigél zsákjába. Aztán az  egészet beletette a saját bugyrába és a vállára kanyarította.

Kőnehéz szívvel és lélekkel nagyot lépett előre, elszántan mindenre.

-Bármi áron Abi, megmentelek-mondta ki hangosan és megindult.