Bige Szabolcs: Siess, missz! (2/2)

A szünidő ideje letelt, s az élet visszazökkent a rendes kerékvágásba a tehenészetben is. Bár ami a rendes kerékvágást illeti, az nem egészen helytálló. 

- Kedves munkatársam, kedves Kopasz Róza – fogadta az igazgató az irodája hangszigetelt ajtaját behúzva -, nem köntörfalazok, hanem egyből a tárgyra térek.

 Róza első pillanatban megijedt, s bár számított valamilyen változásra a vállalatnál, a bejelentés mégis meglepte.

- Az állami gazdaság, mint olyan megszűnik a társadalmi átalakulásoknak köszönhetően. A magam részéről csak egyet tudok érteni a privatizációs törekvésekkel, de ugye érthető, ha azt mondom, ez most engem is érzékenyen érint.

- Az utcára kerülök én is? – bukott ki a kérdés Rózából.

- Hacsak nem lép be az újonnan alakuló cégemhez állatorvosnak ugyanolyan feltételekkel, mint az eddigiek.

- Erre most kell válaszolnom, vagy kapok 24 órát?

- Reggel héttől megbeszélést tartok a rég-új munkatársakkal, ha ott lesz, azt jelenti, elfogadta a javaslatomat. Ha nem, azt is tudomásul veszem.

  Igazából nem sok választása volt, s ezt ő is nagyon jól tudta. Másnap reggel ott volt a megbeszélésen. Ott voltak a gazdaság régi gárdájából néhányan: az állattenyésztő technikus, a főkönyvelőnő, meg egy vállas, göndör hajú fiatalember. Mintha ismerősnek tűntek volna a vonásai, de nem tudta honnan.

- Hölgyeim, uraim! Ismerik egymást, ugye? – kezdte az igazgató.

- Hmmm, majdnem – jegyezte meg a főkönyvelőnő.

- Ó, persze, már nem emlékeznek az úrra, a mérnök úrra! Évekkel ezelőtt nálunk dolgozott, s most az egyetem elvégzése után vissza kíván jönni hozzánk.

- Samu! – kiáltott fel Róza megvilágosodva.

- Igen, ő Suba Sámuel zoomérnök. Fogadják szeretettel, mint új munkatársat.

  Samu erre meghajolt a társaság felé. Mindannyian hozzá léptek és kézfogással pecsételték meg az új munkatársi viszonyt.

  Anya halálával úgy tűnt, széthullik a család. Megszűnt az összetartó erő. Rózát nagyon megviselte. A testvérei a temetésen alig tudtak lelket önteni bele. A munkatársai is eljöttek a szertartásra. Róza csak állt bénán-némán, és potyogtak a könnyei, nem érzékelte a hozzálépőket, nem hallotta az együtt érző szavakat. Kicsi öccse, Tibor fogta át a vállát, s hívta.

- Gyere, menjünk! 

- Kicsit várjál még! – válaszolta szipogva

- Gyere, gyere! Már mindenki elment. Menjünk mi is haza. Ne hagyd el magad, szükségünk van rád. Most már te vagy nekünk anyu! 

 Róza az öccsébe kapaszkodva megindult kifele a temetőből. A kapu előtt két taxi várt rájuk. Albert és Mihály ültek az egyikben, s Amál a másodikban. Ehhez a kocsihoz vezette Tibor a nővérét, hogy a két lány együtt lehessenek, amíg hazaérnek. A hátsó ülésen egymás karjaiban kisírták magokat, s megkönnyebbült szívvel szálltak ki a ház előtt a kocsiból.

 Bár Tibor volt közülük a legfiatalabb, a következő napokon bebizonyította, hogy érett felnőtt férfi. Gondoskodott a testvéreiről – beszerzett mindent, amit kellett. Már a temetést is ő intézte, és ő fogadta a kondoleálókat is.

- Tibor! Gyere, kérdezzek valamit! – kezdte nem sokkal a temetés után Róza – Köszönettel tartozunk neked, hogy helytálltál, levetted a gondok nagy részét a vállunkról, és lelket öntöttél belénk. Ezt mindannyiunk nevében mondom, de nem erről akarok most veled beszélni. A tervedről szeretnék hallani. Amál ugye, beiratkozott az óvónőképzőbe, és te is végzel az idén a gimnáziumban. Mihez akarsz kezdeni?

- Én is állatorvos szeretnék lenni, mint te!

- Állatorvos? Nem költő?

- Az már rég volt. Éretlen tacskó hőbörgése. Ez most komoly! Konzultációra is járok már az Egyetemre. Kéthetente egy délután négy óra. Egy fiatal zoológus is tart órákat állattanból, aki azt mesélte, hogy ismer téged. Ott dolgozott abban a gazdaságban, ahol te vagy az állatorvos.

- Ki az?

- Egy tehenész fiú! – nevette el magát Tibor – De később mérnök lett mérgében, mert megaláztad… Jó, jó! Ez az ő változata.

- Gyerünk, mondd már tovább! – türelmetlenkedett Róza.

- Szóval mérgében beiratkozott az Egyetemre az állattenyésztői szakra. Most utolsó éves, vagy talán már végzett is. Nem tudom, az utolsó két-három továbbképzőn nem volt ott.

- Azt mondta, hogy miattam iratkozott be az Agrártudományira?

- Igen, mérgében, de nem bánta meg. Nagyon tetszik neki a szakma. Igazi lelkes zoológus!

- Nahát, nahát! Ki gondolta volna, hogy azok a megjegyzéseim, ilyen mélyen érintették azt a fiút? Úgy látszik néhanapján jó felrázni az embereket. Lám, lám, ebből is mi sült ki?

- Hát a görögöddel mi a helyzet? – váltott témát Tibor.

- Most küldött egy lapot, és írja, jól van, hálás a szép napokért, nősülni készül. Azt a konyhalányt veszi el, aki reggelenként átvette tőle az árut.

- Szomorú vagy?

- Csöppet sem. Nem volt nekünk kettőnknek jövőnk együtt…

- Nyári szerelem?

- Így van!

- Mondd Róza, tetszik neked ez a tehenészből lett mérnök?

- Micsoda buta beszéd ez Tibikém? Nem is ismerem igazán!

- Jó fej! De én nem szóltam egy szót sem…