Kapolyi Noémi: Morak egy napja 17. rész

A barlang folyosója egyre keskenyebbé vált, de Morak egy cseppet sem vett vissza lépéseinek tempójából, hanem előredőlve és mindenre elszánva igyekezett tovább.

Néha hatalmas sóhajok szakadtak fel belőle, aztán csak csóválta a fejét és motyogott valamit.

Jó ideje gyalogolt már a vájatban amikor feltűnt neki a változás, ekkor Morak végre megállt és alaposan szemügyre vette a sziklafalat.

Most is kékesen és halványan derengett, de valami oda nem illő új árnyalat is belevegyült itt-ott, amikor pedig Morak tovább haladt apró hangokra is felfigyelt.

-Talán ez is bűvölet- jegyezte meg suttogva, de érezte, hogy ezt ő maga sem hiszi igazán.

Alig pár pillanat múlva a barlangi folyosó élesen elkanyarodott majd hirtelen vége szakadt és Morakot annyira elvakította a fény, hogy a jobbját a szemei elé kellett kapnia, aztán csak úgy vaktában lépett még egyet előre.

Erős lökést érzett.

-Mi van te bolondos! Fel ne lökjél, hé!- ripakodott rá valaki.

Morak összehúzta magán a köpenyét és a zsák madzagját jó erősen megmarkolva oldalt lépett.

Maga sem hitt a szemének amikor jobban körül tudott nézni végre.

Egy kanyargós utcácska sűrű forgatagában ácsorgott egy sárgára festett ház falának tövében. Kissé arrébb ahol az utcára érkezését gyanította egy zöldséges bolt kis ajtaját látta. Visszakecmergett a fal mentén a félig tárt ajtóhoz, fellépett az egyetlen alacsony lépcsőre és bement. A falak mentén állványokon zöldséges rekeszek tornyosultak, púposan megrakva mindenféle főzni valóval és frissen szedett gyümölcsökkel, a hátrébb álló pult mögött az eladó serényen dolgozott az éppen ott várakozók kéréseinek eleget téve. Éppen csak fél szemmel odapislantott Morakra, aztán fordult is a mérlegéhez és beszélgetett tovább. Morak óvatosan megfordult és észrevétlenül távozott.

Ismét az utcácska kopott kövein állt tanácstalanul.

-Hol a jó égben lehetek én?-kérdezte alig hallhatóan.

De azért mégiscsak elhagyhatta valami hang a száját, mert egy csukjás alak elég furcsa hangon megszólalt mellette.

-Argúliában vagy uram, itt, bizony.

-Nafene, az Törpeföldje- felelte Morak.

-Aha- válaszolt a csukjás.

-De itt a tömegben egyetlen törpét sem látok.

-Hehe- nevetgélt a csukjás- persze, mert akiket látsz, mind magas, de keress lejjebb a szemeddel, na- bíztatta a csukjás.

Morak fürkészni kezdte a tömeget, a fejek magasan, nyakak, vállak, semmi, egy törpe sem, azaz a hasak tájékán a forgatag még sűrűbbé vált, itt egy, meg ott, bizony, meg amarra is.

-Nahát- lepődött meg Morak- a tömeg nem is nagy, azért látom hömpölygőnek, mert fele magasságban ott a sokadalom, a törpék, nem is vettem észre.

Aztán Morak lenézett a csukjásra.

-De mondd, hogy lehet, hogy itt még nálam is alacsonyabbak a törpék?

-Mert te nem Arga és Morga béli vagy, ezt mindenki láthatja!-rikkantott fel a csukjás.

-Már hogyne lennék az!-méltatlankodott Morak- itt nőttem fel ezen a vidéken, vedd tudomásul.

-Jól van jól- csitította a másik- de azt hogy az őseid honnan valók, nem tudhatod, nézz utána, te amolyan bányász törpe nemzetségből lehetsz, de most már megyek tovább.

-Várj!-kiáltott Morak.

-Mit akarsz?!

-Merre induljak ki a városból?

A csukjás megfordult és egy irányba intett.

-Arra vannak a mezők, arra menj, de figyelj oda, sok csavargó is van útközben, ne állj le egyikkel sem, ha rám hallgatsz, a kocsmát meg kerüld el, na, üdv- intett Moraknak és elsietett. Nagyon hamar nyoma veszett a nyüzsgésben.

-Ó Abigél, bár itt lennél velem-sóhajtott Morak.

Aztán valami hideg szaladt végig a hátgerincén, mert esküdni mert volna rá, hogy azt hallotta: hisz itt vagyok veled.

A mutatott irányt megpróbálta tartani Morak, de nem volt egyszerű, mert az egyik íves utca beleszaladt a másik girbe-gurba utcácskába aztán egy sikátor és egy meredek lépcső következett, az alján pedig apró hidacska ívelt át a városkából kivezető patakon. A felduzzasztott vízben hemzsegtek az aranyhalak, többen pedig a parton a magas fű közt üldögélve morzsákat dobáltak nekik.

De aztán a hídon átmenve egyre alacsonyabbá váltak a házak, némelyikük körül már kert is zöldellt, dús veteményesek, tyúkudvarok kopaszon barnálló földje váltakozott kertenként egymással és gyümölcsösök, aztán egyszerre vége szakadt az utcácskának és az utolsó ferde tetejű viskó következett, azon túl pedig végre kinyílt a táj és nem volt már sehol más csak kaszáló és az út menti cserjék.

Morak megállt és teleszívta a tüdejét az illatos levegővel, megpróbálta érezni az illatokat és a bőrén, ruháján a meleg napsütést.

De a szomorúság annyira mélyen beleült a lelkébe, hogy nem esett jól neki egyik sem.

Tekintetével megpróbálta végig követni a földutat, jó messzire el is látott rajta, aztán döntött.

-Na, arra nem megyek- jelentette ki- nem akarok eljutni sehová-avval sarkon fordult és elindult a kaszálón a távolban álló alacsony hegy felé.

A nap erősen sütött, Morakon pedig egyre jobban eluralkodott a kimerültség. Halkan beszélgetett magában, elmotyogta a gondolatait, miközben lépkedett.

Aztán észrevett egy jókora bokrot, ami teli volt apró sárga bogyókkal.

Morak meg is állt, gyorsan leszedett néhányat és beletömködte a szájába. A mézédes apró gyümölcsök nagyon jól estek neki. Körbejárta a bokrot és annyit szedett, hogy teli lettek a zsebei és még a markába is jutott belőlük, aztán gondolt egyet, lehuppant a növény alá és a hátát finoman nekitámasztotta a vékony de annál állhatatosabb törzseknek, aztán eszegetni kezdett.

A kimerültség hamar átjárta Morakot, így éppen hogy lenyelte a szájában lévő falatot és nagyon hamar álomba szenderült.

Nem álmodott semmi különöset, de mikor felébredt, már fent jártak a csillagok.

Kicsit összébb húzta a ruháit magán, aztán a zsákjáért nyúlt, de a madzag alvás közben lecsúszhatott, így a földön kotorászott utána.

Meg is találta hamar, rántott rajta egyet, de valahogy oldalra billenhetett, mert egészen széthúzódott a bugyor szája és jó csomó dolog kiesett belőle a bokor alá.

-Jaj, nézzenek oda- kapott oda idegesen Morak- el ne vesszen belőle valami. Gyorsan odafordult és két kézzel visszagyömöszölte a holmikat, majd megnyugodva összehajtotta a zsákot, begyűrte a feje alá és újra elaludt.

Mély álmából a reggeli madárdalra ébredt. A levelek harmattól csillogtak az arca felett, sokáig nézegette fénylő zöldjüket, mire rászánta magát, hogy felüljön.

Álmos szemmel nézegetett a bokor alól, egy ideig mélázott azon, mi is van ott, nem is olyan messze.

-Ez egy ház- mondta Morak- egy házikó, igen-motyogta- színes, otthonos- mondta most már felindultan, miközben villám gyorsan talpra állt.

-Te jó ég!-suttogta- hogy lehet?

Aztán megindult a házikó felé, kezében a zsákjával.

Lassan lépett, miközben folyamatosan fürkészte a kis épületet.

-Ez varázslat, valami trükk, talán ettől intett a csukjás- mondogatta Morak.

Énekszót hallott és összeszorult a szíve.

-Abigél, ő szokott így énekelni-suttogta. A bejárat ismerős volt, odaállt elé, de tisztes távolságból és megköszörülte a torkát.

-Gyere beljebb, gyere máár- hangzott kérlelőn.

Moraknak földbe gyökereztek a lábai, minden idegszálával be akart rohanni a szeretett hang forrásához, miközben halálra rémült, micsoda csapda várhatja odabent.

-Gyere ha mondom, kérlek.

-Nem merek- nyögte Morak- nem tudok.

Ekkor kinyílt az ajtó.

-Abigél-ujjongott Morak.

-Nem tudok még kijönni innen, de igen, én vagyok- mondta.

Abigél állt a házikó ajtajában, haloványan és egészen vékonyan, de ő volt.

-Majd megerősödöm, idő kell még ennek a kis menedéknek, hogy meggyógyítson Morak, de aztán újra erős leszek- mondta halkan Abigél.

-Ó-suttogta Morak és óvatosan megindult Abigél felé.

Abi ekkor hátrébb lépett.

-Morak, nehogy megölelj, még összetörnék, de kis idő múlva már nem lesz belőle baj- mondta Abigél mosolyogva.

Morak amint belépett, rögtön feltörtek belőle a megkönnyebbülés könnyei.

-Abi, látod, milyen bolond voltam, hogy haza akartam jönni, miközben az otthonom végig velem volt.

Abigél sokat sejtető mosollyal az ajkán bólintott egyet.

-Igen, bár a helyszínről még beszélnünk kell- felelte -mert azért remélem nem ezen a mezőn képzeled el az életünket?-kérdezte, miközben Morak belépett és becsukta az ajtót.