Bige Szabolcs: Siess, missz! (1/1) Mindig alakulni s változtatni … (Márai Sándor)

A város szélén álló régi malomból, és a hozzá tartozó melléképületekből szükséglakásokat alakíttatott ki a város. Öt szegény sorsú családnak biztosítottak fedelet a fejük fölé. Ide költözött özvegy Kopasz Jenőné, Mariska is négy kicsi gyermekével. Férjét a kidőlő fa csapta agyon, nem volt elég józan, hogy időben félre ugorhasson. Ez öt éve történt, az első gyermek, illetve leányka születése után. Mariska nem sokáig gyászolta hites urát, és összeköltözött egy másik erdőmunkással, de az is részeges volt, sőt még verte is az asszonyt. Mariska ezért aztán otthagyta, de már viselősen. Nehezen birkózott a gondokkal. Takarítani járt jobb házakhoz, s ami kicsi pénzt kapott azt kiegészítette egy-egy alkalmi ismerős juttatásaival. Az ételre nem sok gondot fordított, valahogy mindig kikerült, ha más nem, száraz kenyér, meg krumpli.  A piacról is lehetett összeszedni fonnyadt zöldséget, néha egy kis gyümölcsöt is. Azt mondják, „szegény ember vízzel főz”, s ez így is van, megelégszik azzal, ami van.

 Az évek telegettek, s a gyermekek száma négyre szaporodott – két fiú, két leány. Tovább is takarítónőként kereste a mindennapra valót. Most legutóbb egy ügyvéd házához fogadták fel. Dr. Nacsády Ödön válóperes ügyvédhez. Jó hely volt. Nagyon jó! Ketten lakták – az ügyvéd úr, meg a sógora. Felesége autóbalesetben vesztette életét, és akkor, hogy ne legyen egyedül, a házába fogadta sógorát, aki akkor még gimnazista volt. Igaz, még ott volt az iroda is, ahol két gyakornok dolgozott, de ők nem sok rendetlenséget hagytak maguk után. Még nagyjából ki is takarítottak, mielőtt elmentek volna. Mariska ebédet is kapott, sőt a maradékot haza is vihette. Mindjárt másfél éve telt, hogy itt szolgált, mikor észre vette a bajt. Reggel, miután bevitte a reggelit a gazdájának, csak megállt az asztal mellett szó nélkül. Az ügyvéd észrevette, s megszólította:

- Valamit akarsz mondani?

- Csak annyit, doktor úr, hogy kellene egy kis segítség, egy kis pénz, hogy menjek el a bábához.

- Csak nem?

- De bizony. És otthon van még négy, nem bírok eltartani többet.

- Háát…

- Maga az izé, szóval… most hát segítsen!

- Miii? Hogy én? Lehet, na. De azért nem kell elvétetni. Ahol felnő négy, felnő az ötödik is.

- Van elég teher a vállamon! Nem kell több nyűg! Tudja azt maga, milyen nyomorúságosan élünk abban a kis putriban a cigánysoron?

- Figyelj rám! Én gondoskodom a gyerekről, ha megszülted. Szerzek nektek rendesebb lakást, meg neked is valami kis plusz jövedelmet.

- Jól van, na. De betartsa aztán a szavát!

- Mariska, ebben biztos lehetsz!

-.-

Így került a szükséglakásba a család, amely hamarosan újabb taggal gyarapodott. Egy kisfiúval. 

 Nem volt nagy a lakás, csupán szoba-konyha, de elfért benne minden, ami kellett. Elfértek a gyerekek ágyai, asztal, szék, szekrény, s a konyhában is egy régi főzőkályha. „Sparhert” – mondták akkoriban, meg a tálaló, s a konyhaasztal. Mariska pedig piaci felügyelő lett. Ő szedte be a helypénzt. Jó állásnak bizonyult. Igaz reggel korán kezdődött a munka, ahogy kezdtek megjönni a kofák, meg a termelők, de tíz-tizenegy órára vége is lett. Mehetett takarítani a már megszokott helyekre. Azért is jó volt a piac, mert lassan már ismerősé váló piacozók adogattak ezt-azt neki a maradékból. Nem csak a romlottból válogatott ezután. Úgy érezte, nincs oka a panaszra.

  Az ügyvéd úr is betartotta a szavát. Először is nevére vette a kisfiút, aki így Nacsády Tibor lett. A többiek anyjuk nevét viselték, a Kopasz családnevet, így kor szerinti sorban. Róza, a legnagyobb, majd tovább: Albert, Mihály és Amál. Ahogy nőttek a gyerekek, rendre mindegyiket jó iskolába íratta Nacsády úr, s a költségeket is magára vállalta. Mármint a tankönyvek árát, mert tandíjat nem kellett fizetnie a jeles tanulóknak. Eszes gyerekek voltak, ha a szorgalmuk sokszor hiányzott is, végül csak megállták a helyüket.

-.-

 Az évek gyorsan teltek, a gyerekek felnőttek és mindannyian egyetemet, vagy főiskolát végeztek. Na, azért nem ment minden simán. Mikor Róza, a legnagyobb kézhez kapta a diplomáját az állatorvosi karon, az ügyvéd úr átment az égi irodába, hogy az angyalok, és ördögök közötti vitás kérdésekben adjon jogi tanácsot. Ezennel a család gondja az ő nyakába szakadt. Nem volt könnyű helyzetben, hisz nő létére állatorvosi munkát végezni, nem mindennapi tevékenység. Mégis megállta a helyét, hisz fizikai adottsága is megfeleltek a célnak. 

 Munkahelyén, az állami gazdaság tehenészetében, azzal kezdte az első napot, hogy végigjárta fejés idején a tehénistállókat. Ahogy belépett a tehenészek, nagyrészt férfiak, érdeklődve fordultak felé, és mormogva fogadták a köszönését.

- Szívesen megfejném az új tehenet! – mondta félhangosan az egyik fiatal munkás. 

 A többiek hangosan röhögtek a megjegyzésen. Róza ment tovább, mintha semmit sem hallott volna. Délebédig végig járta az összes istállót, megnézte a tejfeldolgozó részleget, ellenőrizte a tejeskannák tisztítását, fertőtlenítését. Egy szóval minden lényeges részleget. Hamar eltelt a délelőtt.

 Az alkalmazottaknak meleg ebédet biztosított a gazdaság. A városból hozták a vendéglőből, és egy erre a célra szolgáló helyiségben szolgálták fel. Azon kívül, hogy ebédlőként szolgált, ez volt a klub, társalgó, és gyűlésterem is egyben. Róza nem vett részt a közös étkezésen, a szobájába hozatta az ebédjét. Ez egy különálló épületben volt, az úgy nevezett „kórházban”. A kórház tulajdonképpen egy nagy hodályból állott, mellette sorakoztak az állatorvos szobája (irodája), a gyógyszertár, a ráktár, egy kisebb vizsgáló, mosdó. A terem akkora volt, hogy kényelmesen elfért benne több lábas jószág is. Tartozott hozzá műtőasztal, rekeszek és kalodák az állatok rögzítésére, vasgyűrűk és kampók a falon. Mindenütt csempe és csillogó krómfelület. Az állatorvoson kívül egy állatorvosi asszisztens és egy idősebb betanított munkás adta a személyzetet. 

 Az ebédszünet vége felé Róza megkérte az asszisztenst, hívja be hozzá a nagyszájú tehenészfiút. Perceken belül meg is jelent.  

- Mi a hézag, doki? – lépett be vigyorogva, és kitárt karral közeledett a lányhoz.

 Na, ezt nem kellett volna! Nem tudta a gyerek kivel szemtelenkedik, a doktornő tudniillik karate bajnok volt diák korában, s most sem tétovázott. Samu – így hívták a tehenészfiút – mire észbekapott hátracsavart kézzel könyörgött, hogy engedjék el. 

- Jaj, fáj! Engedj el! Kitöröd a karomat!

- Figyelsz kisfiú? – kezdte Róza, de nem lazított a fogáson – Ez csak a kezdet, de ha meghúzod magad, akár el is felejthetem a reggeli beszólást.  Ezt a mostani beszélgetést én senkinek sem fogom említeni, ha mégis kiszivárog, azért te leszel a ludas! Máskülönben majd a munkád után ítéllek meg. Na, menj!   

 Samu a nap hátralevő részében mogorván jött-ment a társai közt, s ha szóltak hozzá durván leintette a hozzászólót. Ha pedig megjegyzést tettek az új állatorvosra fenyegetően nekik támadt:

- Vigyázz a szádra, te!                       

 Másnap, amikor Róza belépett az istállóba, meglepődve tapasztalta, hogy érthetően, hangos szóval fogadták reggeli köszönését.