Kapolyi Noémi: Morak egy napja 15. rész

A horizont az enyhe derengésben jól láthatóan megemelkedett, mint valami óriási dagály, és bár a távolból úgy tűnt, lomhán közeledik, mindketten sejtették, hogy a valóságban nagy sebességgel iramodik feléjük.

-Morak, ez olyan mintha erre jönne-súgta Abigél.

-Olyan-szögezte le Morak. Ekkor a társa a kis alagútféle felé lépve elkezdte ismét levenni a kőhalomról egyesével a szikladarabokat.

Hol gyorsan, hol tétován, miközben Morakra nézett.

-Abi, szerintem hagyd, olyan gyorsan emelkedik a föld, hogy úgysem készülünk el vele, inkább gyere és nézzük együtt- szólt halkan Morak és megfogta Abigél két kis kezét.

-Olyan szép volt eddig minden Abi, inkább erre gondoljunk most.

Aztán csak álltak egymást átfogva a sötét égbolt alatt és néztek előre.

Az agyagos talaj a talpuk alatt egyre többször megrándult aztán gyors remegésbe kezdett. Abigél  szájából halk nyöszörgéseket lehetett hallani.

A föld gyomrából hangos robajok és morajlások törtek elő, a fülsiketítő zajban már érezni lehetett a mindent lehengerlő és elsöprő természet féktelen erejét, erősen egymásba kellett kapaszkodniuk, hogy talpon tudjanak maradni. A föld egészen az égbolt elé tornyosult eltakarva a maradék hunyorgó csillagokat és mindent betöltött a szálló por füstje.

-Hunyd be a szemed Abi!-üvöltötte Morak- itt a vége! Morak csak remélte hogy Abi meghallja az utolsó szavait.

Aztán hatalmas becsapódással megrendült a föld, a sorozatos lökések miatt mindketten elzuhantak és összekapaszkodva gurultak egy irányba, majd mintha egy láthatatlan kéz állította volna meg tehetetlen vergődésüket, hirtelen a másik irányba görgette őket tovább.

Morak és Abigél erősen ölelték egymást és sodródtak hol erre, hol arra.

De a hatalmas porfelhőben a rázkódások érezhetően gyengébbé váltak és a rettenetes robaj is enyhülőben volt.

Amikor úgy érezték fel bírnak már állni, kóvályogva feltápászkodtak és értetlenül nézték, mi lehet ez.

Aztán újra megismétlődtek a rezgések, de inkább rengéseknek tűntek, amolyan ütemes, egyforma rengéseknek, miközben hirtelen mindent betöltött a természetellenes csend. Aztán a távolban éppen amikor egy sötét felhő elúszott végre néhány csillag elől, döbbenetes látomás tárult a szemeik elé.

A föld felszínén fejek bukkantek elő, hegyes, fénylő sisakvégekkel, először csak egy sor.

Lassú ütemben meneteltek hangtalanul elő a felkorbácsolt agyagos talajból, de amikor már vállig kiemelkedtek,  felbukkant mögöttük a következő sor katona és lassú ütemben egy egész zászlóalj gyalogolt ki a földből. 

A lankadó porfelhő alatt újra látni lehetett egy kicsit, éppen csak annyira, hogy Abigél és Morak észrevett egy katonát, amint az első sorból kilépett, aztán kezeiben magasra emelt egy szikrázóan fényes rudat amelyről kékes derengéssel kibomlott egy zászló, majd elől folytatta a menetelést tovább. Morak és Abigél megkövülten álltak és meredt szemekkel figyeltek. Abigél óvatosan megfogta Morak kezét és félelemmel vegyes kíváncsisággal várták, mi fog történni.

Aztán a zászlóalj megállt a sötét égbolt alatt és a katona céltudatosan megindult Morakék felé.

Ahogy közeledett, egyre ismerősebb érzés öntötte el Abigélt.

-Az Örök Harcos-suttogta Abi elképedve- te vagy az!-súgta hangosabban.

-Úrnőm-állt meg előttük a Harcos- most én viszonoztam a jóságotokat, amit ígértem, megtartom.

-Ó-ocsúdott fel Morak.

Az Örök Harcos közben összezárt lábakkal meghajolt kissé majd megfordult és ugyanavval a léleknyugalommal ahogyan érkezett visszamenetelt a katonáihoz, aztán az egész zászlóalj egy láthatatlan jelre megfordult és elindult visszafelé, talán arra, amerről érkezett, ezt senki sem tudta volna megmondani. Morak és Abigél pedig végignézték ahogy újra visszamenetelnek a föld gyomra felé, vagy valahová egy másik világba, ahonnan érkeztek.