Kapolyi Noémi: Morak egy napja 13. rész

Morak, és Abigél elborzadva nézték végig, ahogy elfogytak a szurkos darabok. Miután a smaragdzöld színben pompázó lények arrébb siklottak, percekig álldogáltak, és nézték a felszántott, vizes földet, meg a zsák darabjait.

-Ennek végre vége lett- sóhajtotta Morak- hála nekik-, és a lények után nézett.

Nemsokára Abigél Morak felé fordult, és határozott hangon kijelentette:

-Holnap pedig tovább indulunk Törpe földje felé, és megkeressük a városodat kedvesem.

-Ó-csusszant ki Morak száján a meglepődés hangja, ami nem is annyira az utazásnak hanem inkább a megszólításnak szólt.

A nap további része békésen telt, és éjszaka sem történt végre semmi, mindketten a puszta földön pihentek le a lények körében. Morak a feje alá gyűrte a zsákját, és a fáradalmaktól beszéd közben elaludt.

Reggel aztán hamar összeszedelőzködtek, Morak a vállára vette a zsákját, Abigél a hátára kanyarította a sajátját, így nem maradt már más hátra, mint a búcsú.

Mind a ketten elindultak a sások mentén, és hívták az állataikat. Aztán a szólongatásokat abbahagyva leültek egy nagy növénycsomóra és vártak.

Jó időbe telt mire előkúszott egyikük, Abigél tanácstalanul nézegette.

-Morak? Vajon ő téged vitt vagy engem?

De aztán a lény lassan megindult Abigél felé, majd mellette megállva láthatóan elengedte magát, kiengedte széles körben nagy lebernyegeit és pihengetett. 

Abigél megsímogatta a púpos fejtetőt, és beszélt mindenfélét a nagy szemekbe.

Morak pedig csak kuporgott a leveleken tovább, és valami irigységgel vegyes elkeseredésfélét érzett, amikor új jövevény érkezett, szemmel láthatóan Morakot célba véve.

Morak nagyon megörült a hátasának, azonnal a két karjával átfogta az állat nyakát, és megszorította, az pedig első rémületében rögtön rántott egyet magán amitől Morak azonnal a földre esett.

-Finoman!-fortyant föl Abigél- tudod te mit jelent az hogy fi-no-man?!-tagolta zsörtölődve.

-Jól van na-, morgott Morak, miközben pucolgatta magát, aztán egészen enyhén megérintette az állat hátát, és tenyerét elengedte a széles, vastag háton.

Az állata azonnal láthatóan megnyugodott.

-Most elmegyünk innen- kezdte magyarázni Abigél- Arga, és Morga földje felé visz majd az utunk, ami messze van, ezért ti maradtok itt, Morak és én pedig elmegyünk, jó?-kérdezte símogatva óriási szeretettel a jószágot.

-Aztán majd jövünk vissza, később-fejezte be a beszédet Abigél.

-Igen, igen, vissza fogunk jönni- mondta Morak is az állatának-, csak hát oda nem jöhettek velünk sajnos, én ott nem láttam egyet sem a ti fajtátokból-fejezte be megrendülve.

Amikor mind a ketten elköszöntek, egyszerűen nekivágtak a sziget túloldala felé.

Már majdnem átszelték a szigetet, amikor megálltak, és megfordultak, hátha megpillantják a lényeket a sás között, de addigra elillantak a magas zöldben, mert egyiket sem találta a tekintetük.

A sziget túlsó végében aztán Morak széthajtogatta a hatalmas leveleket és lementek a sáros partra, a víz nem tűnt mélynek, bár erős zöld színével nem sokáig tudott megbirkózni a fény.

-Lehet, hogy mégis mély a víz Abigél- gondolkodott Morak- a szárazföldet meg éppenséggel innen nem is látni, fogalmam sincs merre menjünk.

-Járkáljunk itt, hátha találunk valamit, menjünk erre- szólt Abigél, és elindult a sziget partvonalán bal felé, Morak pedig követte.

A talaj hol földesen, hol pedig homokosan, szürkén fénylett a víztől, és a talpuk nyoma szinte azonnal fel is telt a tó vizével, de sehol sem találtak semmit.

-Ez így nem jó Abi, így nem tudunk kijutni.

De mire Morak kimondta az utolsó szót egy nagy, kidőlt hatalmas fatörzs keresztezte az útjukat.

Az óriás rönk nagy része mélyen a vízbe nyúlt és a felszínén lebegett.

Abigél rálépett a fára, kicsit rugózott rajta, figyelte, megmozdul-e a talpa alatt, de egy hajszálnyit sem lengett meg a mozgásától.

-Gyere Morak, lépj rá te is.

-Na, jól van Abi, ha akarod rámehetek- motyogta Morak, miközben lassan, óvakodó lépésekkel végigment a törzsön, jó a közepéig Abigél mellé-, aztán most mit csináljunk?

-Talán, ha a fa úszni kezdene valahogy, akkor átmehetnénk vele oda, nézd- és egy fás területre mutatott.

-De nem úszik, látod.

Ácsorogtak egy darabig aztán visszalépegettek rajta a part földjére, amikor a fa törzse nagyot rándult.

Mindketten gyorsan megperdültek, és a víz felé fordultak éppen idejében, mert a fa kopasz, sáros koronája kiemelkedett a tóból majd mint az ostor, visszacsapott a vízbe, mindenfelé hínárdarabokat és sarat csapva ki a tó medréből.

Aztán pedig fülsiketítő rikácsolással a vízben fekvő ágakon mászva kezdett kikapaszkodni valami. Formátlan, gumó alakú teste barnásan, nyálkásan fénylett, csápra emlékeztető, kusza karjai között jószerivel csak a hegyes fogait lehetett felismerni, amelyek közül néhány előre meredt.

Minden újabb fogódzásával iszapdarabokat rántott ki a fövenyből, miközben rikoltozó hangokkal igyekezett előre.

Láthatóan a szárazföldön ügyetlenül mozgott, ezért maradt annyi idejük, hogy a sás közé vessék magukat. Morak elkapta Abigél kezét, és teljes erejéből szorítva rohanni kezdett előre, magával húzva Abigélt, neki érezhetően hamarabb fogyott az ereje, de Morak még akkor is vonszolta magával, amikor már kiértek a sás közül, és a nyílt terepen észrevették az őket védelmező állatok sokaságát.

Páran elindultak feléjük érezve, hogy történt valami.

Mire odaértek, Morak már a derekánál fogva húzta magával Abigélt, aki szinte levegőt sem kapott.

-Valami- hebegte lélegzet után kapkodva Morak az egyik smaragdzöld óriásnak-, valami üldöz minket-, aztán letérdeltek és négykézláb próbálták összeszedni magukat.

Morak tápászkodott fel először, Abigél még bólogatott kis ideig térden állva, mire aztán ő is felkelt.

Ekkor néztek körül igazán, hogy mi is történhetett.

A pisszenés nélküli csendben az állatok többszörös gyűrűjének biztonságában ácsorogtak. A távoli sás mozdulatlanságában, az ott rejtőzködőt elárulta megcsillanó teste.

Ekkor a lények gyűrűje gyors siklásokkal tágulni kezdett, egyre nagyobb teret engedve Moraknak, és Abigélnak, aztán megjelent két idegen, egészen nagy testű állat, Moraknak úgy tűnt az óriások közt vannak a sziklaevők is, ekkor váratlanul megálltak mellettük, és a fejüket előre hajtva egészen lelapították testüket.

Először Abigél lépett oda, tenyerét ráengedte a zöld bőrre, aztán már fel is ült a hátra, egy pillanat múlva pedig Morak is rajta ült a másikon.

Alighogy előre dőlve megkapaszkodtak az állataikon, szinte egyidőben megindultak előre a sásban csillogó, és rájuk vadászó lény irányába, igen gyorsan csökkent a távolság, majd a hatalmas állatoktól váratlan iramban belevágták magukat a sás közé.

Abigél teljes erejéből ölelte hátasát, és a végső pillanatban inkább szorosan becsukta a szemeit.

Várta a becsapódást de nem érzett semmit, a lény nem ütközött akadályba, hanem úgy siklott át a hörgő, ropogó, visító valamin, hogy nem is lehetett érezni semmit, azután változatlan sebességgel a vízre csúsztak, és békésen úszó lebegésbe kezdtek a tavon.

Morak és Abigél szótlanul egymásra néztek, miközben ütemesen haladtak a szárazföld felé.