Kapolyi Noémi: Morak egy napja 11. rész

Morak mozgolódásra ébredt, a csigája lassan kezdett leevickélni róla, ő pedig szépen kivárta, és amikor az állat egészen lekászálódott, felült, aztán lassan felkecmergett a földről, és kinyújtózott. Számára is érthetetlen módon odafordult új barátjához, és nagy hálával átölelte az állat vaskos, zöldben pompázó nyakát.

A busa fej pedig teljes elengedettséggel hagyta a dédelgetést.

-Köszönöm-súgta neki Morak.

Nemsokára Abigélt is meglátta, megsimogatta az állatát, aztán kijött a pihengetők gyűrűjéből.

-Hát megvagy- mosolyodott el Morak és tenyerével finoman megérintette Abigél arcát.

-Igen, jól aludtam. De az örök harcos hol van?-kérdezte aztán feltekintve.

Mire mindketten kémlelni kezdték a helyet, de a harcosnak nyoma veszett.

Körüljárták a lényeket, és egészen megrendültek a gondolattól, hogy a harcost elvitte valami, amikor az egyik lény arrébb csusszant és meglátták a földbe szinte belepréselődve a harcost.

-Te jó ég!-sikkantott Abigél- eltaposták!

-Dehogy Abigél, ne aggódj már, biztos él, vagyis hogy mivel nem élő, ezek az állatok észre sem vették hogy ott van-nyugtatgatta Morak.

Aztán nekiláttak hogy a vértezeténél fogva kirángassák a gödörből. 

A harcost jól megvédte a mágikus vértezet és tulajdonképpen semmi baja sem történt.

-Na látod- paskolta meg a harcost Morak- rendben van ez-nyugtatgatta Abigélt-látod-szólt ismét, és vidáman hátba vágta a harcost, aki azonnal arccal előrezuhant a földre.

A csigákkal töltött második napon Morak gondolatai sokszor elkalandoztak, közben azon kapta magát, hogy jól esne már beszélgetni Abigéllal.

-Abi! -szólt előre- velük meg lehet pihenni valahol?

-Ha megkérjük őket, lehet, hogy igen-felelte.

Morak előrehasalt és a maga módján igyekezett kedves szóval és cirógatással megkérni az állatát, hogy álljanak meg egy kicsit.

A siklás üteme lassult, kissé szétzilálódott a csorda aztán egy fa árnyékában megálltak.

Mindegyiküknek jól esett ácsorogni és lépkedni párat. Aztán Abigél megsímogatta hátasát és Morakkal a földre ültek úgy, hogy a békésen pihenő lénynek döntötték a hátukat. A harcos ott nem messze tőlük ült egy kis fa tövében.

-Meg kellene újítanunk, nem?-kérdezte Abigél a harcos felé biccentve.

-Igen de valami cél is kéne neki, ez így nem élet, vagyis nincs feladata- felelte Morak- szerintem bocsássuk el.

Abigél csendesen bólintott.

Aztán Abigél kis zsákját az ölébe véve nézegetni kezdett benne.

-Nézd-mondta-ez a kis fiola a harcosnak lesz, ezt a kis apró dobozt meg kinyitjuk és eszünk.

Pillanat alatt kezébe vette a dobozkát, fogdosta, forgatta miközben motyogott valamit aztán újra lerakta maguk mellé a földre, a kis doboz felülete hullámzásba majd növekedésbe kezdett aztán hirtelen megugrott és jókora méretre rúgva magát megült a földön.

Abigél pedig felnyitotta és kirámolt belőle egy csomó ennivalót.

Morak már rég nem érzett ekkora boldogságot, vidám lelkesedéssel kapott kézbe egy sült húsdarabot és valami gyümölcsfélét, aztán jókorát beleharapott és szemeit forgatva elégedetten hümmögött.

Abigél ránevetett és ő is enni kezdett.

Amikor befejezték és már ittak is, Abigél megfogta a fiolát és a harcos felé indult.

-Örök harcos állj fel- szólította- most megújítalak és utadra bocsátlak, ebben a kis üvegcsében olyan hatalom van ami megerősít de szabad utadra is enged téged, köszönjük, hogy velünk voltál-avval az üveg tartalmát ráhintette a harcov vértjére és nyakára.

A folyadék szinte felporzott a levegőben és a fénylő valami beborította a harcos egész testét és minden porcikáját.

-Legyél aki lenni szeretnél, mehetsz-szólt ekkor Abigél és hátrébb lépett.

A harcos pedig felemelte sisakos fejét, aztán oldalra figyelt és először tétován lépett párat, majd megállt és visszafordult.

Abigél és Morak is csendesen álltak.

-No menj-intett Abigél.

A harcos megfordult és siető lépésekkel eltűnt a sűrűben, hátra sem nézett.

-Jól tettük ezt Abi?-kérdezte Morak tűnődve.

-Igen, biztosan, minket nem tud megvédeni, egyedül nem bírna el az esetleges ellenségeinkel, amíg pedig ők védenek minket- és a csigákra mutatott- addig hatalmas biztonságban vagyunk.

-Csak tudod- kezdte fejtegetni Morak a gondolatait- meddig megyünk? miért megyünk? Hová? szóval ezen töröm a fejemet egy ideje. Céltalanok vagyunk mi is. Én eredetileg haza vágytam a kis városomba, amit lehet hogy sohasem találunk meg, te meg eljöttél velem, csak egyikünk sem tudja, hogy hová.

-Nézd csak-kezdett a válaszába Abigél- ezek a lények általában Alanor mocsara felé igyekeznek az évnek ebben a szakában, aztán pár hónap múlva visszatérnek az erdőbe, össze-vissza másszák a tájat, sokszor akár cél nélkül is, mert szinte mindig lehet találkozni néhány példánnyal. De úgy gondolom az irány most nekünk is kedvez, ha pedig eljutunk a mocsárig, onnan könnyen rátalálhatunk a városodra, mert ott kezdődik az Alacsonyak Földje, amiról már neked is hallanod kellett valamikor.

-Alacsonyak? Nem rémlik. Én Törpe vagyok de nem alacsony-hümmögött Morak.

Abigél elfordult valamiért aztán apró köhintéseket követően újra megszólalt.

-Arga és Morga földje?

-Jaj hát persze hogy hallottam, az Törpeföldjén van, mind a kettő város, ismerem őket jól!-kiáltott csillogó tekintettel Morak.

-Na, hát oda megyünk-jelentette ki Abigél-csak pár nap lesz az egész út.

Morak a nap további szakában egyáltalán nem bírt magával, állandóan beszélgetni akart és magyarázott az ottani viszonyokról és hogy onnan egy ugrás az ő városa, Abigél hiába forgatta a szemeit és nézett más felé, mutatva mennyire unja az egészet, aznap Morak már nem is hagyta szóhoz jutni.

Pár békés és nyugodt nappal és éjszaka után a levegő megtelt nedvességgel és egyre több csípős rovar szálldosott a levegőben.

-Közeledünk Morak, talán ma elérjük Alanor mocsarát.

Délutánra a talajon egyre több vizenyő csillogott és egyszerre azon kapták magukat hogy állataik a vizet szelik és nekik már a vízbe ér a lábfejük.

A csigák elégedetten cuppogtak a sáros iszaposból és nagyokat böffentve siklottak előre egy közeledő sással benőtt szigetecske felé.

-Ó- suttogott Abigél-elmennek velünk a szigetükre, tudod milyen nagy kegyben van részünk? Talán senkit nem vittek önként magukkal ideáig.

Amikor a nagy testek rácsusszantak a növényekre, azok lelapulva utat engedtek a kíváncsi tekinteteknek a sziget belseje felé, ennyi zöldben pompázó állatot soha életükben nem láttak, mint ahányan ott pihentek a nedves talajon feküdve.

Amint beértek a lények közé, azok nagy szemeikkel érezhetően Abigélt és Morakot kezdték figyelni, átható tekintetük minden porcikájukat szemügyre vette.

Amikor megálltak, mindketten megsimogatták állataikat és a szokásos módon köszönetet mondtak nekik aztán leszálltak róluk és egymás mellé léptek.

Abigél ösztönösen megfogta Morak kezét.

Morak váratlanul eddigi állatának hátára fektette tenyerét, hamar megérezte a várakozást de a biztonságot is.

-Ne félj Abi, vigyáznak ránk most is- mondta.