Kapolyi Noémi: Morak egy napja 14. rész

Morak, és Abigél hamar közeledtek a túlsó parthoz, már minden kontúrt élesen látni lehetett, majd a fövenyre csusszantak az állataik, és ők lemásztak róluk.

Morak éppen csak odakémlelt a közeli erdő felé egy pillanatra, de mire visszanézett a zöld óriások már nesztelenül el is illantak a vízen.

-Vágjunk neki-szólalt meg Morak.

A ritkás aljnövényzetben nem volt nehéz gyalogolni, alig néhány bokor vékony ága lógott csak eléjük, inkább a vastag fatörzsek összevisszasága miatt kellett folyton kerülgetni hol erre, hol arra.

A hatalmas lombkoronák néhol egészen összezártak, alig tudott beszökni a levelek között a fény.

Aztán egy lejtős oldal következett, ahol kisebb fák is nőttek, és végre világosban haladhattak.

A dús avarréteg közt kibújtak apró fűszálak, majd kicsi mezei virágok, és nemsokára Abigélt jó kedvre derítette a zöld szőnyeg ami beborította a földet.

A langyos napfényben Morakot is elöntötte a derű.

-Jó régen nem éreztem ezt a felhőtlen nyugalmat Abi.

-Én sem-válaszolta.

A lanka alján kesekeny, sebes folyású patakocska szelte ketté a tájat, az alján fekvő kavicsok sokasága mindenféle színekben pompáztak.

-Ó, nézd Abi, micsoda drágakövek vannak itt, kiveszek egy párat- lelkesedett Morak.

-Persze, látod, milyen közel vannak, vedd csak ki Morak- nevetgélt Abigél összehúzott szemekkel, és figyelte mi fog történni.

Morak hasra vágta magát a patak partján, és a jobb kezét beledugta a vízbe.

De rögtön ki is kapta onnan.

-Jaj, Abi! Ez jéghideg, és mély! De sebaj, megint megpróbálom.

Újra elszántan beledugta a kezét, de most már a karját is a hideg vízbe, egészen a válláig bele kellett nyúlni, hogy elérjen egy apró kavicsot.

-Megvan!-kiáltott fel Morak diadalittasan- na, ezt figyeld- és kirántotta a kavicskát.

Majd Abigél szeme előtt várakozón kinyitotta a markát.

-Ó-csuszott ki Morak száján a meglepetés hangja.

Mert a kis kavics valóban ott nyugodott a fázós tenyerén, szürkén, vizesen, egykedvűen, úgy, ahogy az út porában az összes többi társa.

Abigél pedig hangosan kacarászott.

-Ezt minden gyerek tudja Morak!- kiálttotta nevetgélve.

Morak visszadobta a kis követ a vízbe.

-De legalább most ihatunk egy jót- jelentette ki. És valóban, jól teleitták magukat a hűs vízből.

Amikor átléptek a patakon, hamar észrevették, milyen nagyot változott a táj. A fák egyre gyérültek, és késő délutánra már agyagos, kietlen pusztát tapostak a talpaikkal, ahol alig volt pár kődarab, és néhány alacsony, vézna fehér virág.

Amikor először megálltak, hogy körbe kémleljenek, jó messze észrevettek egy kőrakást, meg is beszélték, hogy most már arra tartanak. Erősen alkonyodott, mire odaértek, a szürke kőhalom alig volt magasabb Moraknál, kétszer is körbejárták, de semmi említésre méltót nem találtak rajta. Így lekuporodtak a tövénél, aztán lement a Nap.

Finom derengésre figyeltek fel a sötétben, forgatták a fejüket, keresve, hogy honnan jöhet, aztán felkászálódva újra körüljárták a halmot. Hamar rábukkantak az apró nyílásra, ahonnan a kékes fény áradt.

-Ezen a nyiladékon át jön a fény, de itt nem lehet belátni- jegyezte meg Abigél- vegyünk el pár követ.

Óvatosan szedegették a szikladarabokat, nehogy közben beomoljon a rés.

Kis idő múlva pedig egy keskeny járat tárult eléjük, ami jól kivehetően vezetett valahová.

-Megpróbáljuk Abi?

-Hát, jó, próbáljuk-felelte Abigél.

Először Morak oldalazott be a résen, aztán Abigél kezéért nyúlt, majd amikor őt is behúzta, a boltozatból lepottyant egy kis kődarab és begurult a lábaik között a barlang üregébe, de valami furcsa  dolog történt.

-Várj!-suttogta Morak-figyelj.

A kövecske, pattant egyet a földön, majd a mennyezetre ugrott és ott, bucskázva tova gurult a mélység felé a fejük felett.

Abigél megfogott egy másik követ, és bedobta.

Ugyanez történt ismét. A kövecske bukfencezett egyet felfelé, és ott tovább gurult.

-Ejha, Morak, ha ide csak úgy belépünk, nagyon nagyot fogunk esni, lépjünk vissza.

Avval mindketten kihátráltak a nyílásból.

-Szélesítsük ki a járat száját- javasolta Morak- akkor négykézláb, oldal felé bemászhatunk.

Lassan rakosgatták a köveket, de Abi felszisszent.

-Mi van?-kérdezte Morak.

-Mozog, ott- és arrébb mutatott. Egy kő a földön valóban megmoccant, de aztán feküdt tovább.

Újra dobálták a szikladarabkákat, amikor Abigél elkapta Morak kezét, és rántott egyet rajta.

Ekkor Morak is időben odakapta a tekintetét, és valóban, az egyik kődarab láthatóan arrébb siklott, majd egy másik is aztán a távolban megmozdult valami sötét tömeg.

-Morak, mi a fene az ott?- súgta rémülten Abigél, és a gyéren világító égbolt alatt valami felé mutatott, a valami közeledett.