1968

Kosarazni voltam a Tápión. Nem kosárlabdázni, hanem vesszőkosárral halászni.

Nagyon nem akartak a halak zsákmányommá válni. Csak picike naphalak, sügérek, keszegek kerültek a kosárba. Ettől, és hogy elvágtam a talpam valamivel a folyóban, és hogy még mindig vérzett, eléggé ingerült voltam.

Letettem a kosarat, és kézzel folytattam a halászást. A pandalokban megbúvó halakban bíztam. Eredményre is vezetett a módszerváltásom, mert két darab 30-35-cm -es keszeget és egy valamivel kisebb pontyot is sikerült fognom. Ezek már nagy halaknak számítottak, és elégedetten folytattam tovább a halászást. A kosarat a halakkal, félig a Tápió vizében hagytam, hogy ne pusztuljanak el, amíg folytatom a halászást.

Már régóta nem fogtam semmit és egy kiszélesedett, bokáig érő szakaszhoz értem. Arra gondoltam, visszafordulok a kosárért, mert elég volt a halászatból. Így is túlteljesítettem, még saját elvárásaimat is. Egyébként máskor jó, ha kettőt fogtam, és azok is kisebbek szoktak lenni. A ponty meg egyébként is olyan ritka volt, mint a fehér holló.

Már visszafordultam, mikor csobbanásokra lettem figyelmes a hátam mögött. Visszanéztem, és meghűlt bennem a vér. Ekkora halat, ami küszködve próbált továbbjutni a sekély vízben, még én sem láttam soha.

Ezt azért mondom, mert talán az egész faluban én voltam egyedül abban az időben, aki szinte házasságra lépett a folyóval.

Alig volt nap, hogy ne láttam volna gyönyörű tiszta vizét. Ha szomjas voltam ittam belőle, ha melegem volt fürödtem benne, ha egyik sem, akkor gyönyörködtem benne.

Ott volt előttem ez az óriási hal. Csak kínlódva haladt előre útján, kínálva nekem életem legnagyobb fogását.

Ámulatomon csak lassan kerekedett felül az egyébként nagyon is élénk vadászösztönöm. Lekaptam magamról a trikómat és rohanva közelítettem a hal irányába. Szívem a kaland és a dicsőség lehetőségének hatására kovácsok szerszáma lehetett volna! Úgy dobogott, hogy szinte ide-oda rángatott, ahogy közelítettem életem legnagyobb hala felé. A trikómat magam elé tartva lecsaptam.

Lecsaptam megint és megint. A hal olyan erővel bírt, hogy valahányszor elkaptam, mindig kicsúszott alólam, hiába feküdtem rá teljes súlyommal. Végül sikerült a pólómat kicsit benyomni a kopoltyúja alá, és így fogást nyerni rajra.

Megvan!- kiáltottam egy hatalmasat örömömben. Már azon járt az eszem, hogyan fogom végigvinni a falun, hogy minél több ember láthassa. Kivittem a partra a legalább 5 vagy 6 kilós halat. Jó messzire vittem a folyómedertől, nehogy úgy járjak, mint egyszer, mikor visszavergődött a vízbe az egyik hal, mert figyelmetlen voltam.

Lepihentem a hal mellett a fűben és átadtam magam gyönyörű látványának. Kicsavartam vizes trikómat és törölgetni kezdtem zsákmányomat, mint úri házban szokás a míves porcelánt. Szájának tátogó hangtalan mozgása és a büszkeségtől már messze járó gondolataim édes nyugalommal árasztották el lihegő testemet. Kikapcsoltam minden zavaró elemet fejemben, mely megszakíthatta volna az élvezetet, amit a halászat sikere oly régóta tartogatott már számomra.

Az enyhe zúgást egyre erősebben hallottam fejemben, így gondolataim is visszatértek a hétköznapok egyszerű valóságába. Mivel a zúgás nem a fejemből, hanem hátam mögül jött, hátrafordultam. A távolban egy hatalmas madárcsapat repült az ég alatt, így a föld feletti látóhatáron kerestem a már egészen jól hallható mély búgás eredetét.

Ismét felpillantottam az égre.

Helikoptereket láttam a magasban közeledni, melyek zúgása már egészen hangos volt. A többi gyerekekkel abban az időben sokat harcoltunk a németek ellen, de ez valahogy nem olyan volt. A már elviselhetetlen mély búgás, és a rengeteg helikopter látványa, úgy megijesztett, hogy otthagyva halat, kosarat, trikót, rohantam hazafelé, ahogy csak bírtam. Rohanás közben időnként hátrafordulva fokozta félelmemet a vasszörnyek közelgő hada. Közben a fejem fölé értek a hatalmas alacsonyan szálló, visító és dübörgő gépszörnyek, szinte teljesen elsötétítve környezetemet.

Ijedt kegyetlen sírás, jajveszékelés kísérte tovább futásomat. A félelemnek ezt az érzését most ismertem meg először. Hála istennek azóta sem kellett megélnem hasonlót. A hangos jajveszékelésem alábbhagyott, ahogy világosodni kezdett felettem az ég. Az egyre távolodó gépek rémisztő zaja is egyre gyengébb lett. Én viszont változatlan sebességgel vetettem magam a gangon álló édesanyám oltalmazó karjai közé, ismét hangos jajveszékelésbe kezdve.

Édesanyám nem volt megijedve, de még ő is a már láthatatlanná vált helikopterek eltűnésének irányában felejtette tekintetét.

- Mégijetté? - törte meg a szótlanságot anyukám szelíd hangja.

- No. Mibájod? Nemtört ki á hóború.

Pedig én azt hittem. Azt gondoltam, itt a vég. Bombázni fognak, lőni. Igazából.

- Á hóború nem ilyen. Nékém ehihetéd. Én mó lóttám.

Révedt most már maga elé anyukám.

- Ezék csák gyákorlátoznák - reménykedett édesanyám a történtek láttán.

Magához szorítva simogatta fejemet, és csak álltunk nézve a koromtól lassan tisztuló eget, amit a Cegléd felé eltűnt helikopterek kipufogói hagytak maguk után.

Én hittem is, meg nem is. Azért féltem, hátha mégis visszajönnek. Aznap már nem is mertem elmenni otthonról. Halász szerencsémről is csak másnap beszéltem édesanyámnak, aki nem nagyon hitte történetemet. Természetesen nem, hogy a halakat, még a trikómat sem találtam meg, amiért viszont hosszan veszekedett velem. Engem különösebben nem viselt meg a hal eltűnése, mert már tudtam, sok mindenre képes vagyok ezen a téren, amiről mások még csak nem is álmodnak.

Tévedett anyukám. Háború volt. Az egyik szomszédos országot, Csehszlovákiát támadta meg Magyarország. Persze akkoriban erről, csak kevesen tudtak.

Hát. Így úsztak el halaim a háború miatt.