Kádár Sára Hajnalka: Otthoni barangolás - 1. rész

A régi utca látványa furcsa bizsergéssel töltötte el. A sarkán emelkedő lila ház volt a megtestesült méltóság, lakója Teréz néni csodálatos ősz kontyával, választékos beszédével tiszteletet váltott ki az ott lakókból. Magas kerítésén csak az eperfa lombja, s a tornác teteje látszott ki, zsalugáteres ablakai titkokat sejtettek. Egyszer sikerült bejutnia a házba, amikor a néni beküldte őt a fent felejtett szemüvegéért, szétnézni se mert a megtiszteltetéstől, de szeme megakadt az ágy alól csodálatosan virító sárga padlón. Az övék is padlós szoba volt, de nem ilyen szép, csak olyan padlószínű. Egykori nagyságából semmi sem maradt! Leszakadt kapujának félszárnya, mint szárnyaszegett madár hevert a földön, zsalugáteres titkát eltüzelték az új lakók, s az udvaron maszatos, barna gyermekek egykedvűen üldögéltek a porban. Átellenben a Budai kisasszony kis vityillója helyén törökbúzást ringat a lebbenő szellő, a gyerekkori borzongató rettegésnek nyoma sincs benne. Úgy hallotta, hogy sok éve meghalt a titokzatos boszorkány, ahogyan hitték a gyerekek. Bár soha se látta őt, nagyon félt elmenni a háza előtti útszakaszon. Próbálta összeszedni a bátorságát, de mindig futásnak eredt. Félelmetes telek volt az akkor. Dróthálós kerítését kikezdte az idő, rozsdaette lyukak tátongtak rajta. Sáncát rég felnőtte a gaz, kapuja se volt. Nem is volt rá szükség. Úgyse mert senki a közelébe menni! Két fa mögött apró ház lapult, előtte a dudva közt rossz fazék, óriási laboda, fehérnek nem mondható nagy, loncsos kutya s egy kecske. Lakóját senki nem látta szemtől szembe, nem is beszéltek vele soha. Csak a nevét tudták. Budai kisasszony volt, a boszorkány. Rettegtek tőle. Az előtte vezető úton az idősebbek is meggyorsították lépteiket, s ha a sötét találta ott őket, hátra - hátra nézve iszkoltak tova. A kutyák kikerülték a telkét, tán még a madarak is! A gyermekek fogvacogva szaladtak el a kertje előtt. Mindenfélét beszéltek róla. Volt, aki esküdözött, hogy látta, amint fekete madár képében repült el. Teliholdkor a loncsos kutya velőtrázóan vonított az égre, a kecske kergülten mekegve rohangált, s a házból nyöszörgés, vinnyogás hallatszott. Az utcabéliek még az ablaktámlákat is behúzták félelmükben. Boszorkánytalálkozó lehetett olyankor. Súgtak - búgtak az emberek, hogy lelkeket kínoznak, kígyót, békát főznek üstben. De nem látta senki. Budai kisasszony a loncsos kutyájával és a kecskével beszélgetett csak. Ezt bizony sokan hallani vélték.  Azt rebesgették a falusiak, hogy azok a testvérei. Budai kisasszony elvarázsolta őket, így láncolta éket magához. Állatösszeíráskor, hivatalos ügyekben se mertek bemenni hozzá. A csendőr is csak a kerítéstől kiabált neki, de hiába. Nem jött ki, nem válaszolt. Nem is keresték többet. Csak boszorkány, suttogták, hiszen evés nélkül emberfia nem élhet. Nem termelt semmit, csak gyom nőtt a kertben.
Egyszer aztán furcsa dologra figyeltek fel. A loncsos kutya egyre kisebb lett, a kecske csont soványan hevert a fa alatt, a házikót nagy csend lengte be. Füst se szállt fel a tetőről, s orrfacsaró bűz áradt onnan.
Mi lehet, ijedeztek az emberek. Riasztották az csendőrt. Az két kísérővel jött, a kerítéstől kiabált be. Semmi válasz, néma csend. Csak a bűz volt egyre nehezebb. Óvatosan léptek  beljebb az udvaron. A kutya egykedvűen, hangtalanul nézte őket, a kecske se mozdult. A bámészkodók tisztes távolból lestek, vártak. Nemsokára iparkodott ki a házból a csendőr és két társa sápadtan, orrukat kezükkel eltakarva. A félénkebbek már a futást latolgatták.  Meghalt Budai kisasszony, emberek. Menjenek haza - mondta a csendőr - a falu közpénzen eltemeti.
Oszladozni kezdett a bámészkodó sereg, csoportokba verődve tárgyalták az esetet. Hümmögtek, hitetlenkedtek. Boszorkány volt az, nem lehet halott.
 Egyszerű deszkából ácsolt koporsóját senki nem merte megérinteni, hát még vinni! Így ökrös szekérre tették, előtte ment a plébános, s a kántor. Utána vonszolta magát a loncsos kutya s a kecske.  A szomszédok a kapuk mögül leskelődtek, féltek tőle. A boszorkánytól. Hetek múlva jött a hír, hogy a sírja mellett találta a temető gondnoka elpusztulva mind a kettőt.
Csak boszorkány volt. Holtába is magával vitte elvarázsolt testvéreit, mondogatták az emberek. Telke, háza tovább pusztult, nem mert bemenni oda senki. Sok év múltán megvásárolta telkét az új szomszéd, cifra dróthálós kerítést húzatott, s a boszorkánytörténet is feledésbe merült.
A közvetlen szomszédságukban lapuló kis vályogháznak sincs már nyoma, szép virágos udvarrá változtatta a másik telek fiatal gazdája. Átellenben új, emeletes faházakká nőtték ki magukat a régiek, cifraságukkal nem illettek a környezetbe.
 Az ősi házhoz érkezett. Összeroggyant a sáncon átvezető fahíd, a valamikori kedvenc bújócskázós helyük. Most tán egy kisebb labda se férne el alatta, nemhogy két-három gyerek. A kapuzábék komoran merednek rá, mint mindig. Emlékszik arra, amikor kicserélte a régieket az apja ezekre, mert azokat megette az idő.  Meg is kérdezte akkor tőle, hogy eszik az idő. Így, látod, s két újbegye közt szét morzsolta a málladozó, korhadt fát. Csak most már értette meg azt a titokzatos evőidőt.
A kilincs könnyen járt, csend lapult az udvaron. A nagy házzal szemben a nyári konyha kis ablakait pókháló szőtte be, a sütőkemence beomlott hátával még dacolt az elmúlással. A gémeskút káváját lábujjhegyre állva se érte fel akkor. Eltűnt a súlyosan himbálózó vasabroncsos kútgém és a kolonc is vele együtt, csak az ágas árválkodott még mögötte. Biztosan megette azokat is az idő, gondolta keserű mosollyal.