Kapolyi Noémi: A ládikó

A kacska kezű megint az ivóban ült, mivel senki nem várta otthon, már amennyire azt a kuplerájt annak lehetett volna nevezni, ahol időről időre meghúzta magát, hol is lehetett volna máshol.
Ott gubbasztott az asztalnál és figyelt, hátha valaki fizet neki valamit inni.
Már késő délután lehetett, mire benyitott és letelepedett egy asztalhoz valami idegenből jövő társaság, akik aztán nemsokára megkérdezték a csapostól, van-e itt valami, ami szórakoztatná őket.
A pultban álló tagbaszakadt ember csak odabökött az állával a kacska felé.
-Ha fizettek neki valamit, akkor majd mesél nektek, ne nézzetek már így, na, hallgassatok rám-mondta, de közben a törlőruha meg sem állt a kezében.
Végül az egyikük rendelt neki egy kupa sört, aztán odakiáltott:
-Na, itt van, akkor mondjad!
A kacska biccentett, aztán megköszörülte a torkát, kissé kihúzta magát ültében és vett egy jó mély levegőt, aztán belekezdett, fiatalos és lendületes hangján mindenki elcsodálkozott.
- A városka kanyargós középkori utcácskái girbegurbán, kiszámíthatatlanul szaladtak a főtér, és a városfal között, ha idegen betévedt valamelyikükbe, nehezen tudott csak visszakecmeregni ismét a főtérre.
A téren álló katedrális egyetlen tornya olyan magasra épült, hogy a tetejéről a madarak elláthattak jó messzire a városfal felett, egészen a távoli kékségben úszó hegyek csúcsáig.
Az erős pilléreket szürkére koptatta az idő, de nem tudta kikezdeni őket, masszívan támasztották a hatalmas épület falait, melyekbe egészen magasan a tető alá hosszú, nyúlánk, kőcsipkés ablakokat álmodott a hajdani építő, ilyen napsütéses időben, mint amilyen ezen a napon is volt, szinte szikrázott a színes üveg ablakszemeken a fény, hogy aztán bent a félhomályban kék és zöld meg pirosas pászmákat húzzon harsányan az ima monoton csendjébe.
Hát ennek a katedrálisnak a jobb oldalán futott be az a kis utcácska, melynek már egészen a városfalnál lévő egyik kis épületében a járda mellett két lépcsőjével és nyitott ajtajával állt egy bolt.
Ebben a kis üzletben mindenfélét lehetett vásárolni, de főleg apróbb tárgyakat, amelyeket akár egy utazó magával is tudott vinni. Csengettyűk és gyertyatartók, bonyolult lakatok, kopogtatók, meg mindenféle emléktárgyak a városkáról, alkották a portékákat és a sarokban volt még egy régi vas ágyúgolyó is. Szemben a bejárattal pedig graciőz íróasztal állt, mögötte a tulajdonossal, aki a székén ülve várta a vevőket. Az asztala üres volt, vagyis csak majdnem, mert a jobb karja mellett egy kis domború fedelű ládika állt. Zöldre festett marhabőrrel vonták be a készítői a fa ládika testét és arannyal díszítették a bordázatát, barátságos és elegáns darabra sikeredett.
Ha nem jött vevő, ami gyakran megtörtént, akkor a környékbeliek azt láthatták, ahogy a vékony, idős úr előtt a ládika nyitva áll, és ő pedig benne kotorászik, mosolyog, vagy erősen figyel benne valamit, ilyenkor, ha egy látogató belépett hozzá, derűs mosollyal az arcán fogadta az illetőt a kis ládikó fedelét pedig lehajtotta.
Ritkán tévedt arra vevő, de szinte sosem távozott üres kézzel, azonban sem a betévedők sem pedig az arra lakók igazán nem tudtak az öregről semmit, napközben az asztalánál üldögélt, este pedig behajtotta az ajtót, és felment az emeletre, legalábbis ezt gondolták, mert egyebet nem láttak az életéből. Egyedül vasárnap távozott el otthonról, ilyenkor vett pár dolgot a piacon, egyszerű ennivalókat, de a kicsi ládikót ilyenkor is magával vitte a hóna alatt, úgy vett meg mindent aztán haza sétált.
Páran mocorogtak a padjaikon, de közben feszülten figyeltek.
- Akkoriban sem voltak szentek az emberek- folytatta a kacska a történetet- a főtéren leshették ki talán, még az is lehet, hogy utána eredtek, és kifigyelték hol lakik, de egy reggel nem nyílt ki a boltocska ajtaja, hanem bizony zárva maradt. Nem törődött vele senki igazán, mert hát különc volt az öreg, ha zárva, hát zárva, mondogatták, majd kinyit holnap.
De a faajtó másnap is csak csukva maradt.
Néhány nap múlva aztán erős bűz kezdett terjengeni a kis utcában, és ekkor a környéken lakók már értesítették a városőrséget, akkor aztán azok megérkeztek, kifeszítették az ajtót, és ki is hozták az öreget nemsokára egy ágyruhába csavarva, de még akkor is csak ájuldoztak az emberek, inkább bement mindenki a házába hogy ne lásson, de ne is érezzen semmit.
Aztán órákkal később, amikor már jól kiszellőzött a ház, pár elszánt férfi a szomszédoktól bement és körülnézett, azt mesélték, hogy az üzletben nem volt összerombolva semmi, minden érintetlennek tűnt a polcokon, kifelé menet az egyik pocakos férfinak tűnt fel, hogy az asztalka lapja üres volt, hiányzott róla az a bizonyos ládikó.
Nem is lett meg soha.
De azt beszélték akkoriban az esetről, hogy akik megszerezték maguknak a ládikót, amikor felnyitották, nem volt benne semmi, üres volt teljesen, azaz talán furcsa módon mégsem, mert akik kíváncsiságból belenyúltak azok úgy érezték, mintha maró tűzbe dugták volna a kezüket, és mind egy szálig megnyomorodtak tőle.