Kapolyi Noémi: Kakaska

Kakaska élete egészen álomszerűen szép volt. Reggelente, ahogy kitette a lábát az ól ajtón, rögtön elkurjantotta magát, aztán az összes tyúkocskáját elkápráztatta egy egymást érő kukorékolás özönnel és utána enni kezdett.
Minden nap egyformán kellemes volt és főként megszokott, mert kakaska lelki békéjéhez nagyon kellett, hogy betéve tudhassa, mikor mi következik.
Evés, mert mire kilépdelt peckesen már oda szórva hevert a sok mag a földön szerteszét, az itatóban mindig ott fénylett a víz, még akkor is, ha a kacsák, ezek a tudatlan pacsáló és idomtalan járású lények állandóan földet hordtak bele, na meg a megszokott tyúk nép.
Amikor kimentek kapirgálni, ami eléggé gyakori volt -ilyenkor a gazdaasszony kinyitotta a kiskaput- a legerőszakosabb tyúkok azonnal kiugráltak rajta de aztán következett ő maga, háta mögé szorítva a tolongó kacsákat, sokáig direkt elidőzgetett a nyitott ajtóban állva és amire végre átjött a kapun addigra a vízi szárnyasok már egymás sarkát taposva igyekeztek a vágyott kertbe.
Persze ez így természetes -gondolta- meg kell mutatni ki is az úr a háznál, ki a legerősebb és azt is hogy kinek, hol van a helye, az a bizonyos.
Ezt például kakaska kifejezetten kedvelte, amikor ő oszthatta be ki, mikor és hová mehet, persze őutána.
Rendszeresen megmutogatta a zsenge fűszálakat kedvenc tyúkjainak és aztán kapart, délcegen járkált és a tollait felborzolva billegett, miközben élvezte a hölgyek csodálatát.
Minden az övé volt, a kert, az ő kis madárkái, mert a tyúkok kifejezést olyan ormótlannak tartotta akár a baromfit.
A gabona is az övé volt, hiszen az ehetett akit odaengedett hozzá és természetesen a kerítés a kiskert ajtajával együtt.
Egy nap azonban a szomszédos baromfiudvar tyúkjait szintén kiengedte a gazdaasszony a felső kertbe zöldet szedegetni és velük együtt kakaska legnagyobb megdöbbenésére ott emelgette délceg lépegetéssel a lábait egy kakas, egy másik kakas is!
Kakaska azt sem tudta hová legyen idegességében, ráadásul rögtön észre vette, hogy némelyik madárkája bárgyú mosollyal a csőrén megindult a kiskert kapuja felé a kakas irányába.
Olyan hirtelen indult meg kakaska, hogy egy vágtató vándorpatkány is megirigyelhette volna, de a másik kakas is résen volt és ő is rohamban nekilódult a kiskapu felé.
Visító és káráló hangözönnel csapott össze a két madár, csapták a dróthálót a szárnyaikkal és hatalmasakat rúgtak a kapuba.
Hanem hirtelen nagy csend lett.
A másik kakas hátrébb lépett és zavart tekintettel nézte kakaskát aki fejjel lefelé lógott a kiskapu kerítésén mert beakadt a sarkantyúja. A tyúkok is bambán bámultak felé de senki nem tudta hogy mit csináljon.
Jajj, hiába volt övé a kert, a madárkái meg a kiskapu is és hiába ő volt a legerősebb, most mégis ott lógott tehetetlenül, vörös fejjel és gondolatok nélkül megrémülve, miközben a csőréből folyamatosan ömlött a nyála.
Szerencsére a gazda észrevette, odaballagott és a mindig oly bátor kakaska lábát lesegítette a kapu drótjáról.
Kakaska talpra állt, nagyon csöndben megigazgatta a tollait és minden harci gőg nélkül visszasompolygott a biztonságos ól felé.