Kapolyi Noémi: Lakjunk falun Miért is haszonállat? /12.rész/

Az ólakban vidáman éltek az állataink és reggelente gyakran elidőztem velük, amikor már túl voltunk etetésen és itatáson akkor bementem a tyúkudvarba és elácsorogtam, nézegettem őket.
Minden tyúkocska hamar kezes lett, olyannyira, hogy a nagy fehér kakas amikor egy verekedésben megsérült, hagyta magát megfogni és szép nyugodtan maradt a hónom alatt, amíg áttettem egy másik helyre, hogy a sebe rendbe jöjjön.
A tyúkok mellől délben összeszedtem a tojásokat, amelyik még tojt az eleinte haragudott érte, de aztán hamar megszoktak és ha végigsimítottam a hátukon, felálltak -ami nyilván egy ösztön náluk- én pedig elvettem alóluk a tojást.
A nyulakhoz viszonylag sokszor kellett benézni, hiszen a táljaikból gyakran kifogyott a víz vagy a gabona és félénk, ijedős állatok lévén ilyenkor megnyugtattam őket, beszéltem hozzájuk.
Nagyon megörültem amikor egyik-másik nyúl odamerészkedett hozzám, aztán már simogatni is engedték magukat, szép, nagy tekintetükkel az arcomba néztek, selymes szőrük és sokféle színváltozatuk gyönyörűvé tette őket, hosszú fülük és hegyes orrocskájuk hamar elfeledtette velem mennyire megijedtem amikor az egyiknek evés közben megláttam a hosszú, görbe fogait.
Aztán lettek kedvenceim és nevet is adtam nekik, Evelinkéről csak később derült ki, hogy azért olyan kis karmolós, mert fiú.
Aztán megtanultuk, hogyan tudjuk megkülönböztetni őket melyikük hím vagy nőstény, de volt Fekete vagy éppen Borzaska nevű és mindegyiket megszerettem, akármilyen is lett a természete.
Egy nap a férjem megnézegette az összeset és kimondta amit nagyon nem akartam hallani, hogy le kellene vágni néhányat, mert már készen vannak.
Nagyon elszomorodtam és sírva fakadtam. Hiszen aranyosak, szépek, igaz már felnőtt sokuk, de még nyugodtan élhetnek, meg aztán nem is nehéz tartani őket, nem is kellene levágni soha egyet sem.
Evelint ketrecben behozhattam, had lakjon velünk, de aztán Fekete és Borzaska is bejöhetett, viszont nekik vásárolnunk kellett ketreceket, hiszen a lakásba műanyag aljú ólak kellettek, hogy ne folyjon ki belőlük semmi.
Mivel a ketrecek beváltak Evelin is ugyanolyat kapott.
De a ketrecekben sokat unatkoztak, így reggelente kiengedtük őket szaladgálni a lakásba, viszont nem sok kedvük volt visszamenni a helyükre, ha be is csuktuk őket, verték mancsaikkal az ajtaját, hogy nyissuk ki azonnal, persze mi kinyitottuk nekik és így már állandóan kint szaladgáltak.
Molly kutyánk sóhajtozott is rengeteget, mert állandóan fellökték a tálacskáját és a feje felett ugrottak át vagy mellette dobogtak amikor ő aludni szeretett volna.
Éjjel egyre nehezebb lett a helyzetünk, mert a nyulak napközben nem nagyon zavartak bennünket, bár mindenhol nyúlgolyókra leltünk és néha belepisiltek az én drágám cipőjébe is, de az éjszakai randalírozástól egyenesen meg lehetett bolondulni.
Zuhogott és csörömpölt minden, amit tudtak ellöktek vagy levertek és futottak, dobogtak vagy morogtak hajnalig.
Mollykánk az ágyunkban lelt menedékre, ott szorongott reggelig.
Végül aztán eljött a nap amikor mindegyikünknek elege lett a nyulak benti tartásából, hallottunk  ugyan arról, hogy valakinek olyan nyuszija volt akár egy cica és úgy élt velük a lakásban teljes békességben, de a mi nyulaink nem ilyenek voltak így lassan sorban visszaköltöztettük őket a kerti ólakba. Fájt a szívem értük, napokig figyeltem, hogy jól megy-e a beilleszkedésük, aztán jó tíz nap után már szerencsére nem ismertek meg, egyiküknek derengett valami, odajött, megszagolt aztán elment enni.
Mi pedig éjszakánként önfeledten aludtunk odabent.
A nyulaink ettek, nőttek, aztán újabb ólak kellettek, mert az alapállományunk az egy apaállat és a három anya állat gyönyörűen szaporodtak, mígnem kint a kerti ólakban igazán komoly állományunk nőddögélt, kor és súly szerint nevelve valamennyi.
Ekkor az én drága emberem megint csak előállt a kérdéssel, hogy mi lesz a nyulakkal?
Az első kinti állat levágását keservesen megszenvedtem, nagyon megsirattam, nem is tudtam enni belőle.
A férjem csóválta a fejét, mondván, nem azért tartjuk őket, hogy utána ne lehessen levágni, mert ezek erre vannak, mit gondolok én? Talán együk továbbra is amit a boltban veszünk, amikor van saját?
Ekkor értettem meg mélyen valamit, ami számomra egy szörnyű nagy felismerés volt, hogy amikor a hentes pultból vettem a húst és ott volt az a rengeteg, azok ott mind élő állatokból lettek odatéve, valamennyi Borzaska és Fekete volt, csak tömegesen.
Aztán ami megmarad estére, ki tudja hogyan hasznosítják de rövidke életük után szinte értelmetlenül pusztultak ha nem kellettek senkinek.
Sok időre volt szükségem, mire ezt fel tudtam dolgozni magamban. Egy darabig nem mentem a hentes részleg közelébe. A változáshoz nem csak bennem kellett rendet teremteni, hanem az ólakban is változtatnom kellett.
Nem neveztem el az állatainkat, a tyúkjainkat továbbra is szeretettel gondoztam, de nem maradtam sokat náluk, hanem mentem a dolgomra. Az újonnan született nyusziknak már nem adtam nevet, nem dajkáltam meg őket, elláttam mindenkit és csináltam mást.
Itthon pedig megállapodtunk abban, hogy az állatainknak a lehető legjobb életet kell biztosítanunk, amit csak módunkban áll, aztán amikor eljön az ideje, mivel szükségünk van mindenféle élelemre, húsra is, akkor villámgyorsan a férjem levágja és megpucolja őket én pedig elkészítem és annak viszont el kell fogynia, mert minden állat egy-egy élet és meg kell adni neki a tiszteletet.
Ha pedig így gondolkodunk, akkor nincs pazarlás, sem állat sem növény nem kerülhet a szemétre, mert minden jó lesz valakinek, amit nem ettünk meg mi azt bekebelezték a tyúkok vagy a malacok a kaszálmányt pedig a kecskék. Abba pedig már jobb bele sem gondolni, mi van akkor ha a növények is éreznek?