Kapolyi Noémi: Mese 1. rész

Lágy szellő ringatta az ágat. Olyan kecsesen, és könnyedén ingottak a vékony gallyakon a levelek, mintha csak a szellő enyhe csókot lehelt volna rájuk.
De a sűrű, mély erdőségben élők tudták, hogy ez a szellő nem csókol.
Hideg, kemény ajkaival elsorvasztja amihez csak hozzáér.
Nem is moccant senki, amíg el nem állt a mozgás, akkor aztán előmerészkedtek a rejtekhelyekről sorban, először a legbátrabbak másztak ki a meredély fáinak gyökerei alatti gödreikből, alacsony és vézna törpék voltak, az erdő népe csak nyúvatagoknak csúfolta őket.
De a legóvatosabbak az állatok voltak, már régen kint volt mindenki, amikor abbahagyták a lapulást, és elkezdtek legelni, vagy magokat rágni, melyik-melyik fajtája szerint.
Alig zizzent a földön száraz falevél, vagy reccsent meg egy gally, de a csendben az erdő népe ugyanúgy tett-vett tovább, mint mielőtt a lehelet-ahogy ők nevezték-végigszáguldott az erdőn.
Nehéz volt így élni, csak osonva, óvakodva léptek, gyűjtögettek, ették, amit találtak, de egyre újabb ösvények, és gyűjtögető helyek után kellett nézniük, mert amit a lehelet megérintett, az a fa, vagy bokor élt ugyan, még virágba is borult, de aztán a virágok sorvadni kezdtek, aztán megbarnultak, végül megfeketedve elrohadtak és lehulltak a puha földre.
Néha páran arról beszélgettek, mi lesz, ha a vizet is megérinti egyszer, talán az új víz jó lesz -vélekedtek-, ami utána folyik majd a mederben.
Az erdő népének életébe óvatosan kúszott be az érzés, új volt ez mindannyiuk számára, olyannyira, hogy addig nem is ismerték, így sokáig nem is tudtak vele mit kezdeni, mindenki magába zárkózott, az állatok evés után azonnal elbújtak, a madarak nem énekeltek, elmaradt a hajnal korai köszöntésére a csivitelés áradata. Este is némán foglalták el a fészkeiket, a lehető legkevesebb zajt keltve maguk körül.
A nyúvatagok is abbahagyták a csapatos vonulásaikat, nem hogy nem énekeltek, hanem magányosan lopakodott mindenki a napi élelemért.
Este az egyikük megállt a gödrök előtt és mindenkit arra kért, maradjon egy kicsit, és várják meg a többieket is. Amikor mindenki megérkezett, már alig tudta ott tartani őket.
Végül ott ácsorogtak mind, együtt és idegesen forgolódtak, hogy mikor mehetnek már, amikor végre megszólalt Arnon, aki eddig itt állatta valamennyiüket.
-Hangosan beszélek hozzátok, hogy mindegyikőtök meghallja, amit mondani akarok-erre többen félősen behúzott nyakkal csóválták a fejüket-észrevettétek, hogyan élünk? Ez nem élet, félünk, és nem tudjuk, mi lesz, azért félünk, mert az ismeretlentől mindenki fél.
-Én nem félek!-ordított fel egy felháborodott törpe, aztán azonnal meg is bánta, összehúzta magát és közben idegesen csendet intett hadonászó kezeivel maga körül mindenkire, mintha azok tehettek volna róla, hogy ő ordított.
-Hát igen-folytatta Arnon- erről beszélek, meg arról, hogy a nyár utolsó hónapja van és a kamrákba nem gyűlt össze semmi.
Erre a kijelentésre döbbent hangok hagyták el a szájakat, és ideges sugdolózás támadt.
-Nem elég az élelem csak arra, hogy most együnk, és nem a félelem és a bizonytalanság, ami igazán tönkre fog tenni minket, hanem az éhezés-fejezte be.
Hamar pánikhangulat lett, most már hangosan beszéltek egymással a törpék, egy anya sírva fakadt, és annyira magához szorította az értetlen, de nagyra nőtt gyerekét, hogy az alig kapott levegőt.
Arnon fakalapácsával megütögette a mellette lévő nagy fa gyökerét, és közben csendet, figyelmet kért.
Végül lassan kezdtek újra nézegetni rá.
-Nem ez a megoldás, ettől nem lesz jobb.

-Ne lázíts minket!-förmedt rá egy öreg törpe- nem csinálunk semmit, gyűjtünk tovább, csöndben élünk, és majd a nagy Faanya megsegít minket!-kiáltotta.
Elég sokan bólogattak, és igeneztek rá.
-De attól éhen is halhatunk!-jajgatott fel egy másik.
Erre az öreg felkapott egy ágat és ütni kezdte vele azt, aki megszólalt, mondván, hogy hitetlen.
Arnon nézte őket aztán újra ütni kezdte a gyökeret a kalapácsával.
-Csináljátok csak! Hadd hallja meg minden, és mindenki! Hívjátok csak a leheletet! Idióták!
Erre már páran csitítgatni kezdték a többieket, és valahogy kezdett némi csend lenni, de a mozgolódás, és a pisszegések megmaradtak.
-Azt javaslom-szólalt meg erős hangon Arnon-, meg kell nézni mi ez a lehelet, ami miatt ilyen nehéz lett az életünk.
Erre aztán csend lett. Nagy csend. Végül néhányan csendben beódalogtak a gödrökbe, páran a földet nézték.
-A törpék mindig is híresek voltak a harcaikról, állítsunk fel egy csapatot és járjunk utána annak, hogy mi sanyargat minket-így Arnon.
Ekkor aztán az öreg vezérféle újra felordított:
-Nézzenek oda, ekkora ökröt, még hogy odamenni?! Azt se tudjuk, hová, és aztán aminek ekkora az ereje, és még csak nem is látni, avval szemben mi esélyünk lenne, mi?! Hát megmondom én, pont semmi! A levegőt ütnénk a harci kalapácsainkkal, és a csákányainkkal az meg elsorvasztana minket, mint a virágokat a fán!
Akik ottmaradtak, mind bólogatni kezdtek, és többen kiáltották, hogy úgy van, igaza van.
Az öreg ellenségessége az önbizalmával együtt növekedett.
-Tudod te Arnon, hogy mi lesz a legjobb?!-kérdezte nagy hangon, bütykös ujjával reá mutogatva- menj te, ha így kitaláltad, te fújtad az ötletedet?! Akkor csináld is meg, fogd a szerszámaidat, meg amire szükséged van, aztán már takarodjál is ki a falunkból!-sivította felhevülten.
-Igen, igen!-kántálta a kis tömeg. Páran előre mentek a vájathoz, és kidobáltak ezt-azt Arnonnak, aztán intettek a többieknek, és az utolsó bevágta a faajtót. Arnon csak döbbenten nézett utánuk.
Hirtelen egy pillanatra kivágódott az ajtó, és valaki kiordított rajta.
-Be ne dugd a pofád! He!- és bezárta végleg.