Szia
Zsófi!
Ez
már harmadik levelem, mióta nem voltál itthon. Nyárra ígérted, hogy legalább
egy hetet itthon töltesz, s majd elviszed a lámpád és a festőállványod is. Most
rendkívül tanácstalan vagyok ezekkel a tárgyakkal kapcsolatosan is, mert
fogalmam sincsen, mi legyen velük, meg mindennel, ami a Tiéd.
Krisz
csak akkor veszi fel a telefont, ha más számáról hívom, s állandóan rekedt,
mint, aki megfázott vagy csak állandóan zokog. Gondolom, az utóbbi dolog
történik vele folyamatosan. Pár dolog hazakerült Nagymarosról, Krisszel
egyeztettünk, mik legyenek azok. Tényleg, csak néhány, hogy ne hiányozzanak
neked sem, de csak olyanok, amelyekkel nagyon boldog voltál, s, amikről úgy
találtam, vannak rajtuk, bennük olyan dolgok, amelyeket használni tudok a
portfóliószerűdhöz.
Mert
csinálom a könyved. Ha nem teszem, a kiütéseimmel vagyok elfoglalva, mert egy
ideje úgy lángol a testem, mint a tábortűz. Valamikor eljövendett az a
pillanat, amikor a hiányod ereje, a szenvedélyed és szabadságod tüze rajtam
gyakorlatozva olyanná tett, mint, aki pestises. Pedig mindez csak allergia.
Hogy mire? Az életre. Arra, amit te teljesen meg akartál élni, én meg már
totálisan belefásultam. Amúgy, hazaköltöztem Trinitytől, mert irtó köcsög volt,
mikor eljátszottad, hogy meghaltál. Jól csináltad, tökéletesen alakítottad a
szerepet, noha az nem a te időd és rendeltetésed volt, amibe beleöltöztél…
Vetkőztél… Elmentél. Bassza meg!
Krisz
helyetted is örült. Ellenben furcsa itthon lakni, túl sok a lakótelepi
mentalitású ember, mármint a dögöljmeghajobbanélsz típus, meg az is, akitől
meghalhatszazajtómelőtt, úgysem segítek még mentőért telefonálni sem… De tudod
te, jobban, mint én! Mi a fenének költöztünk ide?! Vagy miért is nem mertem
utánad menni Pestre?! Erre csak annyit lehet mondani, hogy késő a bánat…
Adieu,
Budapest! Nem szeretnék már ott lenni, ahol te nem vagy ott, pedig a betegséged
idején, abban a néhány napban elképzeltem, milyen utakon járhattál, milyen
érzéseid lehettek, s követtelek is egy ideig, de aztán elfogyott a térkép az
agyamban… Tetszett Budapest. Éreztem az emberi oldalát, ami ebből a városból
valahogyan eltűnt. Szíve volt két kamrával és ugyanannyi pitvarral, amiben
szabadon lüktetett az éltető piros, s lelke is, aki szeretni tudott és ismerte
a hála fogalmát…
Szóval,
Trinity tudod, hogy játékos volt, s mivel nem értettem, mi ez a napi tizennégy
óra a számítógép előtt vagy csak CD-ről a szabad napjain, ha éppen otthon
voltunk valami oknál fogva, elkezdtem én is játszani egy játékot, hogy aztán
írjak egy könyvet azokról az emberekről, akiknek ez az életük. Már négy
hetvenes szintű, legendás kétszázvalahányas kastélyom volt, mert a Silk Road
meg a WOW nem ment nekem, csak az Empire (Mármint a valamelyik év játéka vagy
mi a szösz…)… Na, ez mindegy is, csak megfigyeltem az embereket, a
karaktereket, akiket te rajzban örökítettél meg, mert találkoztál valaha
valamikor velük… Én nem találkoztam senkivel sem, csak a chatről figyeltem az
életüket, hogy pl. három gyerek meg egy kutya és egy férj meg munkahely
mellett, hajnalban miért az a legfontosabb, hogy X küldjön nekem egy sms-t,
hogy „Támadnak.”… Majd, beérvén a munkahelyre, miért nyavalyog újra csak az üzenőn,
hogy „Jaj, jön egy ügyfél!” Így lettem én Titánia, amúgy Red Titán leginkább, a
játékos…
És
azért akartam egy könyvet írni „A Játékos” címmel, mert Erzsi, az egyik
szomszéd, meg az összes pénzét sorsjegybe fojtotta, míg a „Cicafiú” barátja,
Dodó pedig a füves cigiket (Hú! Ennek a dolognak van valami szaknyelvi
megnevezése, láttam egy huszonnégy éves, két esztendeje pszichiátriai
osztályokon élő zongorista lány egyik szegedi zárójelentésén, mikor én is ott
dekkoltam, mert annyira hazavártalak, hogy gyanús lettem… Bassza meg!) szerez
be nap nap után. Mondta pedig, mit akar, mikor kölcsön akart kérni tőlem pénzt,
de elfelejtettem. Nyugtatót is szeretett volna, azt sem adtam neki. Na, ennyi! Az
alkoholról, a Casinóról és szerintem a kártyáslétről is megvolt már a
karakterem. A kinti világ semmivel sem jobb, mint a virtuális (Az utóbbiban egy
szép napon csak azt veszed észre, hogy nehezedre esik már szabad kézzel írni
is, s egyre több dioptriát számlál a szemüveged is…), de élnek, léteznek a
lelkek.
Szóval,
rádöbbentem, hogy te is játékos vagy, életjátékos, aki mindig szalad, soha nem
pihen meg, egyik dologból még ki sem lép, de máris űzi a másikat, s nyomja,
tolja, csinálja… És nem volt egyetlen hőmérőtök sem… Jóval negyven fok fölött
lehetett a lázad, mikor Flop riasztotta Kriszt… Találkoztam egy nővel, aki
túlélte, amit te- jól értesült források szerint – nem. Azt mesélte, hogy
ilyenkor minden pillanat számít, s neki sem állt be a tarkója, de rettenetesen
fájt a feje… Nem most kellett volna a határaid feszegetned! És tudtátok, te is,
Krisz is, hogy már hőemelkedés esetén is antibiotikum kell. Így engedtelek el
vele, hozzá etc….
Ha
hamarabb kórházba kerülsz, most nevetnénk egy nagyot ezen az egészen, így meg
soha nem lesz többé születésnapom, mert az is huszonharmadikára esik, soha nem
lesz gyermekem, unokám… Soha, de soha… Tudod, nincsen egy anyának ennél nagyobb
fájdalom! S most bánom, hogy hagytalak játszani, hogy partnered voltam, s
barátod minden egyes rezzenésedben…
Csütörtökön
csak ennyit mondtál a telefonba:
-
Anya, fáj egy kicsit a torkom, ne aggódj, hamar túlleszek rajta (Mert egész
életemben túlaggódtalak, mert te voltál egyedül a családom, mert mindenki más
fogta magát és meghalt…), Gödöllőn vagyok, traktorgumikat válogatok egy
díszlethez, le kell tennem!
Egy
hét múlva csütörtökön reggel hat óra tíz perckor pedig kámforrá váltál,
elszublimáltál ebből a létből…
Direkt
nem volt temetésed, csak búcsúztatód, s azért nem vagy temetőben, mert az
Angyalok mind közöttünk járnak, s rálehelik homlokainkra álmainkban a jeleiket…
És
ezt most úgy mondom, hogy sem a keleti, sem a nyugati, sem semmiféle vallás,
hit, filozófia egyetlen kijelentését sem fogadom el.
Szóval,
velem ez van…
Eltelt
két hónap és néhány nap… Amúgy, semmi érdekes: nem nézek TV-t, nem olvasok
újságot, nem találkozom senkivel sem; vagyok (csipkebokor és mindenféle
felvonások nélkül…).
PS:
Ma reggel, mikor véletlenül kinyílt a szobaajtó, azt hittem, te jöttél haza:
boldogan, tárt karokkal ölelve, ahogyan szoktál... Kiszaladtam, röpültem az
ágyból, de aztán rádöbbentem, hogy mégsem lettem madárrá... Palimadár sokszor
voltam már.,., de tudod.
Utoljára
azt kérdezted, mikor őszültem meg, mert neked újabban minden egyes befejezett
munkád után lett egy ősz hajszálad, s kifejezted borzasztó nemtetszésed is eme
tény fölött.
És
„Fecsegő tipegőkre” vágytál, mert a Pixarról lemondtál már, meg arról is, hogy Csupó
Gáborral dolgozhass (Hogy neked semmi sem volt jó! J
Nem
ezért taníttattalak animálni középiskolás korodban, s jut eszembe, mi a
fészkesnek volt mindenütt ismerősöm! )...
És
milyen jó lett volna egy Peyo helyett Zsozsó valamelyik rajzfilm végén vagy egy
SophieLand sok általad tervezett legóval, hiszen erre mindig nagyon vágytál!
No, ezeket az álmaid hagytad valahol nagyon messze a színházért, s kár értük…
Te is érzed, én is tudom. Meg azt is, hogy abban az ágyneműben aludtam sokáig,
amiben te itthon utoljára, s azt is, hogy itthon direkt kihoztad a fogkeféd a
fürdőszobából a sajátodba, meg a testápolód, tusfürdőd, samponod és törököződ
is, mint mindenütt... Erre tanított téged a fél esztendőnyi kollégium. Jó, hogy
aztán Petiék adtak neked egy lakást a következő fél évben, majd már az sem
kellett... De tudom, hogy vigyáztál mindenre, hogy steril legyen, de te mégis
potenciális áldozattá váltál, s beleőrlődtél a csöndbe... Mégis miért? Hogy
lehet ez? De jó volna, ha berobbannál mégis, s válaszolnál...
M.
Fehérvári Judit
Debrecen,
2016. szeptember 3.
Szeretlek: Mila
VálaszTörlésDitta...
VálaszTörlésNagyon nehéz megszólalnom.
gyuri
Sorok a múltból és jelenből; fájdalmas olvasni, mégis jól teszed, kedves Ditta, hogy ami feltör, leírod, Zsófi alakját, személyiségét megidézed...
VálaszTörlés