Kádár Sára Hajnalka: Bolyongásaim - 2. rész

A kút mellett a nagy kőitató vályú őrizné megingathatatlanul a múltat, de most a csillámló víz helyett rothadó falevél, limlom, szélfútta szemét lapul benne. Mennyire szerettem nézni az esti itatást valaha, igazi szertartás volt az! Apám az első két veder vízzel kimosta az itatót, bedugta a lefolyót nagy fából faragott dugóval, majd nekilendült a vízmerésnek. Köpött egyet a tenyerébe, és lendülettel nyomta lefelé a vedret, majd enyhén emelve kezei közt siklott felfele a kútgém - hallatszott, ahogyan súrlódik a fa a tenyerei közt -, a csordulásig telt vedret nekibillentette az itatóba vezető vályúnak, és az üres veder lendült újból lefele. Könnyűnek, játékosnak tűnt ez a munka, nyürrögtem is, hogy vizet akarok merni. Apám türelmesen vett maga elé, és meglódította a vedret, majd biztatott, hogy nyomjam a mélybe. Természetesen, meg se bírtam mozdítani. Aztán felküldött a tornácra, és hátrament az istállóba. Lánccsörgés, Rózsi nye, hallatszott, s már sorjáztak is elé az itatóhoz a marhák, mindig ugyanabban a rendben. Olyanok voltak, akár az emberek, megfontoltak, szófogadóak, rakoncátlanok. De apám értett a nyelvükön, hol csendes szóval, hol hangosabb nógatással vagy épp vesszőcsapással terelgette őket. Nagyon finnyásak voltak, csak a tiszta vizet itták meg. Tudtuk ezt mi is, a testvérek, de Janika viselt dolgai egy életre belénk oltotta a tiltást. Csintalan, kísérletező gyermekecske volt, mindig tett valamit, amivel - apám szerint - kihúzta a gyufát. Nyár volt, már jócskán bent jártunk az estében, mire vacsorához ülhettünk. Ilyen melegekben a külön álló nyári konyhában tanyáztunk, csak este mentünk be a nagy házba aludni. Praktikus volt, mert tapaszos földje hűvösséget adott. Minden este megsepertünk, fellocsoltuk, majd szitán át szórtuk rá a homokot. Már ott ültünk türelmetlenül, éhesen az asztal körül, csak Janika hiányzott még. Anyám az asztal közepére helyezett lapittóra borította az aranylón gőzölgő puliszkát, apám ’’tángyérokba’’ merte az aludttejet, a füstölt disznóoldalas is sercegett a tűzhelyen.
Ekkor keserves nyávogás hallatszott az udvarról.
– Janika! – ugrott fel apám az asztaltól, s lépett is ki az ajtón.
Tódultunk utána mi is. A vízzel feltöltött vályúban kapálózott a kicsi macska erőtlenül, éppen az utolsó pillanatban kapta ki onnan.
- Hol vagy te Jómadár?- dühöngött szegény, de Janika sehol sem volt - No, hadd el, ma nem vacsorázol! - s elvette a lajtorját a padlástól. Nem volt titok előttünk, hogy oda rejtőzött el testvérünk, ha rosszat tett.
Ott kuksolt sokáig Janika, de anyám mindig leengedte onnan. Hiába ígérte meg neki, hogy soha többet nem lesz rossz, ez nála addig tartott, amíg kimondta, és annyi megbánás, őszinteség volt a kék tekintetében, hogy nem is lehetett rá haragudni.
Másnap reggel éktelenül cifra, hangos szavakra ébredtünk. Az állatok nem itták meg a macskafürdős vizet, csak bőgtek ott keservesen. Apámnak nem volt mit tennie, mint visszaterelni őket az istállóba, és újra merni a vizet. Janika meg félelmében fél napra ismét elbújt valahová, és akkor jött elő, amikor már elszállt apám haragja. Egy nyaklevessel meg is úszta a csínytevést. Nem volt rossz gyerek ő, de valami delejes kényszer vonzotta a macskakölykökhöz meg a vízhez. Az úszástanítás után nem sokkal, egy másik kicsi macska is kútba repült! Szerencsénkre idejében kiderült a dolog, legalábbis számunkra. Ezúttal apám, nagyapám és a fél utca sürgölődött ott. A macska nem élte túl, a vizet meg teljesen ki kellett merniük a kútból. Leengedték a hat méteres lajtorját, az egyik fiatal szomszéd leereszkedett a mélybe, felküldte a vederben a macskát, majd kezdődött a fél napig is elhúzódó kút tisztítása. Janika meg elbujdosott két napra nagyanyámhoz.  Egy időre megtanultuk, hogy a kúthoz még közel se szabad menni. De a kíváncsiság nem hagyott békén minket sem, a kút titokzatossága, félelmetessége egyre vonzott.  Anyám betegen feküdt a szobában, nagyanyám meg a kertbe ment zöldségért. Rögtön a kútnál teremtünk Gyurikával, az ikertestvéremmel,- máig sem értem, hogyan értük el a fölöttünk lengő súlyos favedret- belecsimpaszkodtunk, és pár méternyit lenyomtuk a mélybe. Ám nem bírtuk tartani a súlyos terhet, és elengedtük. Úgy röpült fel a kútgém vödröstől, mint a madár, még zökkent is jó nagyot a kolonc. Szerencsénkre, nem rántott be a kútba. Soha nem mondtuk el a szüleinknek, de nem is mentünk jó ideig a közelébe.
 (folytatás köv.)

*  *nyürrög - sírva kérlel, *lapittó - gyúró deszka* tángyér - tányér, * lajtorja - létra