Nemrég ismertem meg. A folyóparton sétáltunk és ő azt kérdezte tőlem, ha választhatnék, melyik két állat lennék? Nem gondolkoztam. Úgy már nem ugyanolyan. - Fehér cápa és kölyökmacska- vágtam rá. Fehér cápa azért, hogy túléljem ezt a fekete fehér világot. Kölyökmacska, mert a lelkem puha. Lágy, akár a nyári szellő. Erőtlenül meleg. Ami épp csak odébb tessékeli az álmosan napozó faleveleket a járdán. De ezt az erőtlen melegséget, ami védtelen és pőre, nem lehet halandók kezébe adni. Csak széthordják, szétkapkodják. - Ki vagy te?- kérdezte.
Lehunyom a szemem és máshol vagyok. Pipacsokkal tarkított mezőn, végtelenbe futó, fakó piros látomásban sétálok. Azt hiszem hazaérek. A mező közepén hatalmas fekete kockát látok, melynek felszínén sok apró négyzet kapaszkodik egymásba. Hosszú fekete lépcső vezet fel rajta. A tetejéről látni a horizonton lebukó és elmerülő pipacshullámokat. Arcom megérinti az ismerős nyári szellő. Ugyanaz, amely bennem él. Ugyanúgy erőtlenül puha. Talán ez az utolsó napom itt. Talán ma legyőzöm a halandók iránti felelősségem és hazatérek. Leszármazottakra vadászni fárasztóan hálátlan küldetés.
Háború zajlik. A lelkedért. A benned rejlő energia és információ forrásért. A tested csupán porhüvely, edény. Üresen tátongó, elhagyatott bálterem opálosan poros, bedeszkázott ablakokkal. Megtörnek, igába hajtanak, és az utolsó csepp erőt is kiszívják belőled. A tömegek halálra vannak ítélve. Még mozogsz. Dolgozol. Ellátod a családod. Pedig már réges-régen halott vagy.
Felállok. Még egyszer végigfuttatom tekintetem a pipacsmezőn. A horizonton. Vihar készülődik. A nyári szellő üvöltő szelek hátán kap szárnyra. Tovarepül és magával viszi minden álmom. Lesétálok a lépcsőn a fekete kocka pedig szertefoszlik mögöttem.
Istenek és istennők sarja vagyok. Vezér, aki harcba hívja minden hűséges katonáját, hogy harcoljon mellette a halandók lelkéért.
Lehunyom a szemem és máshol vagyok. Pipacsokkal tarkított mezőn, végtelenbe futó, fakó piros látomásban sétálok. Azt hiszem hazaérek. A mező közepén hatalmas fekete kockát látok, melynek felszínén sok apró négyzet kapaszkodik egymásba. Hosszú fekete lépcső vezet fel rajta. A tetejéről látni a horizonton lebukó és elmerülő pipacshullámokat. Arcom megérinti az ismerős nyári szellő. Ugyanaz, amely bennem él. Ugyanúgy erőtlenül puha. Talán ez az utolsó napom itt. Talán ma legyőzöm a halandók iránti felelősségem és hazatérek. Leszármazottakra vadászni fárasztóan hálátlan küldetés.
Háború zajlik. A lelkedért. A benned rejlő energia és információ forrásért. A tested csupán porhüvely, edény. Üresen tátongó, elhagyatott bálterem opálosan poros, bedeszkázott ablakokkal. Megtörnek, igába hajtanak, és az utolsó csepp erőt is kiszívják belőled. A tömegek halálra vannak ítélve. Még mozogsz. Dolgozol. Ellátod a családod. Pedig már réges-régen halott vagy.
Felállok. Még egyszer végigfuttatom tekintetem a pipacsmezőn. A horizonton. Vihar készülődik. A nyári szellő üvöltő szelek hátán kap szárnyra. Tovarepül és magával viszi minden álmom. Lesétálok a lépcsőn a fekete kocka pedig szertefoszlik mögöttem.
Istenek és istennők sarja vagyok. Vezér, aki harcba hívja minden hűséges katonáját, hogy harcoljon mellette a halandók lelkéért.
Túlélni a kíméletlen harcokat, s megőrizni a halálos veszélyek fenyegette gyengédséget. És egyúttal versenyben maradni a kárhozatba vihetők lelkéért. Mi más lehet az isteni utódok nemes feladata? Szépen megírtad ezt, kedves Kinga, gratulálok.
VálaszTörlésKöszönöm.
TörlésClick to see the code!
To insert emoticon you must added at least one space before the code.