Kapolyi György: A liftakna

Már megint azok a csusszanó, óvatos léptek az éjszaka csendjében, a folyosón, az ajtóm előtt. Hallgatózom. A léptek, a liftajtó előtt megállnak, ami fémesen nyikorog, majd halk csattanással becsukódik. Ez megismétlődik minden éjszaka, úgy egy óra magasságában.
De amit nem értek, az az, hogy miért nyitható az ajtó, ha nincs itt a lift. Márpedig a liftszekrényt, vagy két hete kiszerelték, és elvitték felújítani. Ki az, aki minden éjszaka beszáll a liftaknába, és eltűnik.
Tegnap meglestem, hogy ki járkál. Döbbenten láttam a folyosó homályában, hogy egy fiatal nő megjelenik, karján egy gyerekkel, kitárja a vasajtót, és belép a sötét aknába. Sem ordítás, sem puffanás nem követte a tettet.
Minden szorongásom ellenére, kimerészkedtem az előszoba ajtaján.  Megmarkoltam a vasajtó fogantyúját, sarkig tártam, és lebámészkodtam, de csak a vastag sötétséget láttam, éreztem az akna mélységének hívogató szívását.
Így, hogy nem volt liftszekrény, láthatóvá vált az akna oldalfala, ami fémmel volt burkolva, vállmagasságban egy nagy horpadással.
Még jobban előredőlve, próbáltam a csillogó burkolatot megérinteni.
Innen, hihetetlen sebességgel beindultak az események, vállal nekiestem a burkolatban lévő horpadásnak, ami ellenállás nélkül magába engedett.
Zuhanni kezdtem lefelé, egész testemen éreztem a meleg levegősimogató tapintását. Majd lelassult zuhanásom, percekig álltam a semmiben, mire óvatosan letett valami.
Gyéren világított, csupasz betonhelységben álltam, csend volt, és mozdulatlanság. Egy fekete vasajtón kívül, nem volt ott semmi. Felé indultam, magától kinyílt.
Egy hatalmas, és keszekuszán romos szerelőcsarnokra emlékeztető épületrészbe léptem, mindenütt rozsdás, sérült, összetekeredett vas törmelék.
Nagy nehezen átverekedtem magam a végtelen hosszúnak tűnő csarnokon, és egy másik, kisebb hangárban találtam magam.
Ott is, csak a csend, és mozdulatlanság. Eltompult agyam, mintegy álomban, vetítette elém a gyorsan változó események képeit.
Alig látható, ködszerű, nyúlós alakzatok vettek körül, és egy nehéz szag. Így, visszagondolva, furcsa, de nem volt bennem félelem.
Csak bukdácsoltam előre, a sok lom között, egy távolban feltűnő ajtó felé.
Ez az ajtó is, érintés nélkül engedett, láthatóvá téve számomra, egy újabb nagyobb helységet, ami üres volt. De ebből a teremből ajtók nyíltak, és az egyik mögül emberi beszéd hangjai szűrődtek ki. Nagyon megkönnyebbülve benyitottam, de nem találtam senkit. Visszafordultam a nagy terembe, és akkor, a következő ajtó mögül hallottam a hangokat.
Oda is benéztem, de senkit nem találtam. Ez így ment az összes ajtó esetében.
Egészen tanácstalan voltam, mikor éreztem, egy hűvös érintést, és emelkedni kezdtem. Termeken keresztül suhantam, csak villanásnyi képekre emlékszem, aztán ott találtam magam, a lakásom bejárata előtt, az éjszakai folyosón.
Egészen összezavarodva, és tanácstalanul. Aztán meghallottam azt a suttogó hangot, amit sosem fogok elfelejteni, a liftaknából jött.
Még nincs itt az időd. Ne lépd át a határokat, mert többször nincs kegyelem.
Azóta is hallom éjszakánként a tétova, csusszanó lépteket az ajtóm előtt, hallom a liftakna ajtajának zaját, de ki sem mozdulok az ágyamból.

Kép: Kapolyi György alkotása