Kádár Sára Hajnalka: Bolyongásaim /részlet/

Édesapám a világ legjobb embere volt. Másnak talán közhely, nekem a valóság! Most is úgy ragyog ő a szívemben, lelkemben, mint annak idején, amikor a vállára ültetve vitt az óvodába,és  megmentett a ribiszkésből.(…)
Óvodába is gyakran elvitt. Felültetett egyik vállára engem, a másikra az ikertestvéremet, s olyankor a leghatalmasabbnak, a legerősebbnek éreztem apámat. Büszkén nézegettünk be onnan a szomszédok udvarára, s le a gyerekekre. Nyáron meg elvitt a közeli Olt folyóra. Szeretett a hátán úszni, minket is a mellére ültetett külön-külön és vitt, lebegett a vízen velünk. Bevallom féltem kissé, de ki nem hagytam volna. Most már tudom, hogy nem is volt széles a folyó ott, meg nagyon mély se. Nem kockáztatta az életünket egy pillanatra sem.
Jó tanulók voltunk, de megesett, hogy a maximális tízes helyett kisebbet kaptam. Féltem anyámtól, bár nem értem miért, hiszen nem bántott, csak megdorgált. Vártam az alkalmat, s apámnak mondtam el először a bajt, aztán együtt anyámnak. A  nagyobb testvéreimet is megvédte. Nem tudott szigorú lenni, anyám zsörtölődésére, hogy vegye már komolyabban a dolgot, mert sok rossz jegyet hoztak haza a ’’nagyok’’, apám komolykodó kérdőre vonása nevetésbe fulladt.
Szófogadóak voltunk, a ránk bízott kevéske feladatokat elvégeztük. Janika és István dolga volt a répa szecskálása, a hét végi utcaseprés a kapu előtt, a felvágott fa behordása a házba, nekünk, a kicsikéknek, szulákszedés a malacoknak. Nem volt már saját gazdaság, csak egy-két malacka, egy tehénke, nyulak, meg a majorság. A kertben levő kis földet meggyőzte apám munka után. A konyhakert az anyám dolga volt, néha zöldpaszulyt szedtem vele szórakozásból. Egyszer küldött murok (sárgarépa) egyezni, megmutatta ugyan, hogy melyik a burján meg a répa, de azok olyan egyformának tűntek. Így aztán mi szépen kiszedtük a murkot. A mi szerencsénkre, mert többé nem kellett egyeznünk.
Soha nem hallottunk még csak szóváltást se apám és anyám között. Bár anyám volt a gondolkodó, a szervező, apám meg a helyeslő, beleegyező.  De így volt jól. 
Amikor már nagyobbak lettünk, apámnak dolgozni kellett mennie Brassóba, mert a kollektívben se pénz se posztó nem volt már. Minden reggel négy órakor kelt, és délután ötkor érkezett haza a buszjárattal. Utána még a kertben kapálgatott, ellátta a disznókat. Nagyon sajnáltam, hogy egész nap dolgozik, de ő soha sem panaszkodott. Örült, hogy a családjával lehetett esténként. Talán nem is az volt számára nehéz, hanem a munkahelyen való értekezés. Nem tudott románul, hiszen a falunk színmagyar volt, iskolás korában (1944-ben) odakerült román tanító inkább dolgoztatta a gyermekeket. Szerencsére voltak a gyárban magyarul beszélő emberek is, akik segítettek beletanulni a munkába. Aztán a románok is megkedvelték a megbízható, csendes magyart. Mi, gyermekek, tanítgattuk otthon egy-egy szóra azért, hogy a nagyvárosban vásárolhasson olajat, cukrot, néha kenyeret. Mennyit nevettünk rajta, mert a nyelvtanulás nehezen ment. Ő maga is elkacagta nekünk, hogy az élelmiszerüzletben hiába kérte a zákert, nem értették, mit akar. De addig mutogatott, míg meg nem kapta a cukrot (zahör).
 

(folyt.köv.)