Kapolyi György: Az ablaküveg

Alig hallhatóan csattant, azonnal szétterült, és lomhán kezdett lefelé folyni az ablaküvegen.
Átlátszó anyaga engedte látni a mögöttes utcaképet, ami elvesztve éles rajzolatát, mindenféle torz alakzatban mutatta a világot.
Vagy éppen a valódit mutatta meg, hát ki tudja. A dolgok, ha élesen és ellentmondást nem tűrőn jelentkeznek, rendszerint nem jelentik a valóságot, az igazság mindig labilis, sosem elvágólag egyértelmű.
Olyan, mint a példabeszédek, lehet így is érteni, meg úgy is.
Alkalom nyílik arra, hogy ki - ki értelmezhesse, a neki leginkább tetsző módon.
Így aztán mindenki meg lehet elégedve, mert úgy hiszi, hogy ő az orákulum.
A látvány az élet mozgalmas, színes voltát garantálja, akadémiai szinttől, a kocsmák borgőzös mocsaráig, mindenki értelmez, és bizonygat, aztán vagy igaz, vagy sem.
Csak ki kell nézni a lecsorgó átlátszóság torzított meglétén, hisz mögötte mosolyog az egész, ami a most. Szinte kihasít az éles látványból egy darab őszinteséget, ami a lecsorgás mentén szintén a mára emlékeztet, csak éles, racionális kontúrjaival, unalmas egyértelműségével elkedvetleníti, kizárja az embert a képből. Csak tudomásul venni lehet, és kész.
Rendszerint mindennel így van a halandó, függetlenül véleményétől, csak nézi a látványt, és szűkölve veszi tudomásul, hogy sehol nem jegyzik a véleményét.
Ez a hajlasz, vagy törsz igazsága, egy kettétört individuum, kellő távolról nézve nem tűnik töröttnek, a meghajlásban meg nincs semmi horror.
Ezért sem szabad közel menni semmihez, a távolról szemlélődés, sokkal tapintatosabb élményt produkál.
Úgy szeretném egyszer életem folyamán átugrani ezt a marha nagy nádast – mondta a keszeg, a harcsának.
Maga megbolondult – szólt döbbenten a harcsa. ha nem tűnt volna fel idáig, nincsenek is lábai.
Lábak nélkül ugrani, csak egy idióta álom, és jó lenne, ha felébredne – morogta a nagy hal.
Látja milyen a sors, - így a keszeg. A békának vannak lábai, de eszébe sem jut ilyet csinálni.
Persze, hogy nincs – szólt a harcsa, mert tisztában van a lehetőségeivel, és nem fantáziál képtelen hülyeségeken, mert egészen felesleges.
Azért furcsa, - szólt a keszeg, az ember mindig olyasmit szeretne, amit nem érhet el. Talán ez teszi izgalmassá a hétköznapok - esetünkben nedves poklát, amiben összevissza fantáziálhat az ember, kicsit elszabadul földhözragadt lététől, elképzel szárnyakat és lábakat, felrepül a napba, és felülről néz le a tóra, ami akkorának tűnik, mint ami lomhán lecsorgott az ablaküvegen.
Egész lelkemmel magamba ölelem a valóság képét, rádöbbenve, hogy milyen kicsi is a hatalmasnak tudott tó. és milyen jelentéktelen külön - külön minden, mert csak együtt érvényes, amit úgy hívnak, hogy világ.
A harcsa döbbenten hallgatta a sügér kirohanását, csak azért nem csóválta a fejét, mert nincs nyaka.
Maga megbolondult – suttogta a nagy hal, ilyen csodák, még a mesében sem történhetnek – szólt.
Nem kell ide semmiféle mese – sóhajtotta a sügér, aki nem hisz a csodákban, az nem realista – szólt álmodozva, és lassan beúszott a nádtorzsák rejtekébe.

Kép: Kapolyi György alkotása