Kapolyi György: Izmusaink

Mi az izmusok országa vagyunk.
Bolsevizmus, kapitalizmus, kommunizmus, fasizmus, nudizmus, antiszemitizmus, rasszizmus, katekizmus, futurizmus, és még egy csomó izmus, ami életképtelenné teszi a kiválóságokat, a Nemzetet, az állampolgárt, a butát, és okosabbat egyaránt.
Ez egy mókuskerék, forog, és futunk benne, és minél gyorsabban tesszük, az annál gyorsabban forog, és már tarthatatlan, és nem lehet kibírni, de nem lehet leállni…
Aki megteszi, kiesik belőle, jól odavágja a hülye fejét a betonra, aztán bőghet, ha ugyan még tud.
És ha van benne némi nemzeti öntudat és tartás, igyekszik úgy heverni, hogy valami hősi pózban, látszólag fittyet hányva a zuhanás következményeire, mert őt nem lehet csak úgy leírni, mert ő egy állampolgár, alanyi és állítmányi jogokkal felvértezetten.
Aztán egy zenekar, mondjuk a pusztaszabolcsi filharmonikusok pislákoló öntudattal eljátsszák, a requiem egy poloskáért - című tangót, és ő, megüdvözülve hunyja le szemeit.
Bár kissé megzavarja a búcsú emelkedett hangulatát az a kis zavaró tény, hogy a búcsúdallal egyidőben, egy női kórus, a háttérben, a „Bár lehetnék görbe lábú, üde pásztorlányka”- című oratóriumot énekli három szólamban.

Mert mi, a teátrális hülyeségekre sokkal többet adunk, mint a dolgok lényegére, csapnivaló fenekekre szexis bugyikat húzunk, holott a nélkül is dalt fakasztó látvány, ha szép.
A szuper realizmus szerint, az egész téma egy marhaság, mert ülni mindegyiken lehet, és ez a dolog lényege.

Izmusaink meghatározó iránymutatók kusza életünkben, segítenek alkalmazkodni az adott pillanathoz, élesen meghatároznak, és kényszerítenek hozzáállásokra, mert rend a lelke mindennek, ezért van káosz.
Mert a rend, kinek -  kinek mást jelent, rendszerint öncélú értelmezések látnak napvilágot.
Hogy aztán annak mekkora a realitás értéke, az hót mindegy. Van, és kész.
Bármekkora irrealitásban is végig lehet riszálni egy hosszú életet, a realitás, egy fiktív marhaság, csak ellenpontnak kell, hogy értelmezhető legyen a másik pórus.
Hogy mikor ez- vagy az, az egyén döntése.
A dadaizmus, a realitás bölcsője, a „maga mindent kétszer mond, kétszer mond” igazsága, mert amit kétszer is elmond az ember, az talán jobban megragad az agyakban, egyeseknél csak az agyagban, mert csak az van, az van.
De fene mindegy mi is van, lényeg az, hogy valami legyen.
Nem szerencsés, ha valaki a fenekét túl magasra tartja, senki nem fog tudni belerúgni…
Akkor meg jön a depresszió, a nagy mentális összeomlás, a társadalomból való kirekesztettség érzése, ami ha elhatalmasodik, még diliházba is kerülhet az ember.
Élünk, navigálgatunk, csak legalább értenénk hozzá, bár szinte mindegy, mert óriási az óceán, akármerre megyünk, nem ütközünk bele semmibe, csak a parthoz nem szabad közel menni, a parti sziklák miatt.
Azok sosem viccelnek.
 

Az összevissza cseverészés, verhetetlen előnyei közé tartozik, hogy nem akar semmit- senkire ráerőszakolni, sosem hazug, mert nem akar meghatározni, összefoglalni és irány mutatni, és rendszerint mindenki számára követhetők szavai.
Bár sokan akkor érzik velősnek a szónoklatot, ha nem értik.
Az, hogy a beszélő azért érthetetlen, mert kicsit hülye, ez sokaknak eszébe sem jut. Egyszerűbb neki önmagát zokninak tartani, amibe azonnal beletörődik, és megnyugszik.
De -  őszintén szólva, ha az ellenkezője történne, miért lenne az neki jó?
A butaság is csak egy állapot, amiben könnyebb boldogan élni.
Hogy azt tartjuk normálisnak, aki velünk egy véleményen van, hát persze.
Minek vesződni egy más megközelítéssel, akkor sem változik semmi.
Na meg a sors tapintata, hogy aki buta, az nem tud róla, sőt…
Na meg nem is fáj, így kellemetlen napokat sem okoz.

Lehet mindent komolyan venni, világrengető bölcsességeket motyogni, okoskodni, és világ megváltani, zsenikre hivatkozva konklúziókat szülni, de kit érdekel.
„Villon, unom az eszedet”- mondta a kövér Margot. és igaza is volt, mert a kinyilatkozások nem oldanak meg semmit, legfeljebb elbizonytalanítanak, amire semmi szükség.

Egy okos férfi megnősül, mert egy feleség mindent tud.
Aztán soha többet nem kell semmin gondolkodnia.
 

Hát nem nagyszerű?

Kép: Kapolyi György alkotása