Kapolyi Noémi: Mese 3. rész

Hajnal tájban Arnon előjött éjjeli leshelyéről, és azt látta, amire számított. Körben minden megfeketedett, a fa törzse és az összes gyökér meg a környező füvek és virágok, kocsonyásan rothadt minden akármerre nézett.
Összeszedte magát és elindult a halódó növényzet mutatta irányban.
Útja közben az erdő nagy változáson ment át, elmaradtak a vastag törzsű fák, egyre több általa ismeretlen fa nőtt és rengeteg bokor meg valami sásféle is egyre jobban elborított mindent, itt-ott vizenyő is előbukkant a gyökerek között, a sötét foltok is nagyobb és szélesebb területeket foglaltak el a csípős rovarok pedig néhol egész felhőt alkotva lebegtek a levegőben. Az árnyékos és zsombékos területen pedig egyre büdösebb lett. Már sokszor sárba lépett és a lábát jól össze csipkedték a rovarok. Arnon kezdett kissé kétségbe esni, mert akár hová tekintgetett ha látott is menedéknek való helyet, amint közelebb lépett már meg is csillant a mélyén a víz. Egész egyszerűen egy búvóhelynek való sem akadt.
Hát jó, gondolkodott Arnon, végül is van tűzkövem, majd kint maradok és gyújtok tüzet magamnak.
Kiválasztott egy szárazabb helyet és a fák elszáradt gallyaiból jó sokat összehordott rajta, talált száraz fűszálakat a parázsnak és szedett vastag husángokból is rengeteget, hogy éjjel legyen mit a tűzre vetnie, egész délután dolgozott, ahol pedig eltervezte, hogy ő maga tartózkodni fog, oda száraz rönkökből jó kis hátvédet rakott magának, így lett egy biztos vonal amerről nem lehetett zaj nélkül rátámadni senkinek. Még tűzgyújtás előtt maradt annyi ideje, hogy sáslevelekből gyorsan szőnyegfélét is hajtogatott maga alá, hiszen a nyirkos földön ki tudja meddig kell majd üldögélnie.
Végezetül csak a kis máglyát kellett begyújtania, füstölt a fű aztán lángot fogtak a gallyacskák is és végül gyönyörűen lángolt a kupac, így köszöntött be az éjszaka.
Már pár nagyobb husáng égett amikor nem is olyan távolról bugyogás és az iszap cuppanós hangjai ütötték meg a fülét.
Arnon mindent úgy tett mintha észre sem venné de azért résen volt és figyelt.
Aztán megindult egy ködszerű amorf alak pont őfelé, gyorsan suhant, Arnonnak semmi terv nem jutott az eszébe, legszívesebben felpattant volna és futásnak ered, de abban a pillanatban erős és hangos szipákolást hallott majd vinnyogást és sistergést és a jelenés nagyon gyorsan megtorpant térdmagasságban a levegőben majd visítva hátrébb húzódott a tűz elől, nemsokára pedig körben lassan körözni kezdett Arnon és a tűzrakás körül, de ha közelebb ért visító és sistergő hangokat hallatva újra visszább húzódott.
-Mi a fene- suttogott Arnon- te félsz a tűztől-állapította meg a felismerést.
Ekkor felkelt és a tűzből előhúzott egy hosszú lángoló ágat és maga körül körözve vele elindult a lény felé. Ahogy Arnon közeledett az egyre jobban hátrált előle.
-Szmenny el innenn sssszz-szornyogott a valami- olcssál tüzetsssz- nem bántalakssz-morrantotta.
-Dehogynem bántanál! Engem is elsorvasztanál, mint az erdőmben mindent amihez csak hozzáérsz!-kiáltott Arnon.
A lény dühöngött és egyre több cuppogó hang kíséretében iszapdarabokat kezdett feltépni a földből majd Arnon felé hajigálta. Ez már egyáltalán nem tetszett Arnonnak, mert néhány ilyen támadás és kialszik a tűzrakása is.
-Hát jó-ordította Arnon- akkor nincs alku. Avval fogta a kezében lévő még szerencsére lángoló ágat és kezdte felgyújtani itt-ott a szárazabb aljnövényzetet. A lény ekkor már össze vissza szaggatta a földet de mivel mindenfelé záporozta össze-vissza a sarat, azok céltalanul estek mindenfelé és nem oltották ki Arnon tüzét.
Arnon közben szedte a lábait és mialatt újabb husángokat hajított a máglyára újabbakat viszont kézbe kapott és amerre csak tudta felgyújtott mindent a mocsárban.
Végre a jelenés hátrálni kezdett a megmaradt érintetlen vizenyő felé. Arnonnak ekkor ragyogó ötlete támadt, visszarohant a máglyához, felkapta az ülőkéjét és a vizenyőhöz futva belehajította, aztán amíg a lény a víz felett lebegett ő új égő fadarabokat hozott és azokat sorra kezdte a sás ülőkéje felé dobálni, először néhány célt tévesztett és sisteregve belehullott a vízbe, ahol elaludt de egyik másik már a sásra hullott és ott égegetni kezdett. Arnonnak több sem kellett, rohant ide-oda teljes erejéből és hol száraz hol pedig lángoló ágakat, botokat és egész nagy husángokat dobált a vizenyőbe, aztán a háta mögött felhalmozott vastagabb rönköcskék is a vízbe kerültek, míg végül egészen kimerülve zihált a parton és megkönnyebbülve nézte ahogy az úszó és csurom vizes fadarabokon már megmaradt a többi fa, szárazon és szépen sorra lángot fogott valamennyi.
Az alaktalan valami kerülgette a tüzeket egy darabig de végül a kis lángoló szőnyeg egészen eltakarta a szabad vizet és már nem tudott olyan helyet találni ahol megmaradhatott.
Még lebegett egy darabig aztán vonaglani, visítani és sisteregni kezdett, miközben hatalmas párafelhők szakadtak ki belőle, amelyek felszállva szétoszlottak a levegőben.
Hosszú percekig tartott, míg végre egészen elpárolgott.
Arnon fáradtan leült a parton egy kis rönköcskére és ott bóbiskolt akkor is amikor ráköszöntött a pirkadat. Nehéznek és merevnek érezte minden tagját, gémberedett karokkal vállára vette zsákját, hogy haza induljon.
A visszafelé vezető út egészen csodálatos volt.
A madarak éneklése tombolásba csapott át, egyre távolabbról repültek oda a mindenféle fajtájú madarak akik mind Arnonnak énekeltek, előmerészkedtek az állatok és végig vele tartottak a visszaúton.
Mire a saját erdőrészébe ért, hatalmas tömeg vonult vele.
Délelőttre járt amikor a nagy fához ért, ahol a többi nyúvatag testvére ácsorgott, mert messziről hallották, hogy valami nagy dolog van érkezőben.
Amikor Arnon bevonult győzedelmesen, páran elé szaladtak hogy elvegyék a sáros batyuját aztán néhányan a vállukra kapták és úgy vitték be a tisztásra.
Az egész nép ujjongott és éljenezte Arnont, alig páran hiányoztak csak az ünneplők közül, de köztük lehetett az öreg törpe is, mert Arnon sehol sem látta.