Kapolyi György: Tudományos előadás a menés mibenlétéről

A menés, a fizikai értelemben vett haladás legősibb formája. Tempójától függően megkülönböztetünk: Mászás, vánszorgás, támolygás, lődörgés, egyenletes- lassú haladás, /Séta/- a szerk. kilépés, energikus trappolás, futás, pánikszerű rohanás.
Az összevissza futkosás, a határozatlan úti célt jeleníti meg.
A komikus előrehaladás, illetve az akármerre haladás jellemzője a szökdécselés, a lábak idétlen, és szokásostól eltérő használata, ami egyszerre komikus, és szánalmas.
A menés technikai kivitelezése szabályokhoz kötött. A csípő, térd, és boka ízületeinek igénybevételével történik, az egyik kimerevített lábunkra engedjük testsúlyunkat, míg a másik lábunk ízületeit kellően behajtva felemeljük, és magunk elé helyezzük. Aztán azt egyenesítjük ki, áthelyezve rá súlyunkat, és az így hátulmaradt lábunkat nem ottfelejtve, felemeljük, hajlítunk, és az elől lévő lábunk elé helyezzük.
Lehet kimerevített ízületekkel is lépkedni, de nagyon fárasztó és idétlen. Ez esetben felsőtestünkkel kell felrántanunk az egyik lábunkat, és utána lódítani a másikat.
Úgy az előbbiekben tárgyalt stílusoknál, mint ennél az utóbbinál alapszabály, sosem szabad a két lábbal egyidejűleg csinálni, aki erről megfeledkezik, hatalmasat fog esni.
Biztonságos menés nincs, mert biztonságos talaj sincs.
Gyakorlattal, a menő személy stílusából következtethetünk arra, hogy mennyire talajtalan.
Mozgása bizonytalanná válik, szinte bógnizva megy, és olyan érzetet kelt, mintha jönne.
Ezeket az indivídumokat érdemes kikerülni, mert nincs vesztenivalójuk.
Tétova, bizonytalan lábhasználatuk, kifejezi a céltalanság tényét. Aki meg céltalan, az hova a francba siessen?
Ez, a köntörfalazás nélküli menés azon ritka fajtája, amelyik őszinte.
Menni, csak lábakkal lehet, minimum kettő kell a művelethez. A százlábú, és a kígyó között feltűnő és alapvető különbség, hogy az egyiknek rengeteg lába van, a másiknak egy sem.  
Tehát, a sok láb nem kizáró ok, de a lábatlanság sem az.
Aki lábatlan, arra azt mondják, menni nem, de haladni tud, ha persze éppen nem áll. Ezeket hívjuk csúszómászóknak.
A csúszómászót, jellemhibás egyénekre is szokták mondani, nem szép, de találó.
Sok más egyéb dologra is használják a menés szót- mint megjelölést, például :  Hasmenés, tönkremenés, idegekre menés, a gajra ment, a kifingott tapintatos körülírása, satöbbi.
Ez, hitelesen jelzi nyelvi kultúránk széles határait, sejteti a nyelv találékonyságát, árnyalhatóságát.
Mint példaképpen, a settenkedés lopakodás, ólálkodás is menési tevékenység, amit összefoglalva kifejez a rosszban sántikál. Ez egyben jelzi a tisztességtelen szándékot, miszerint nem egészséges menésről, de sántítással egybekötött haladásról van szó.
A tisztességes indíttatású menés, mindig emelt fővel történik.
A fő túlemelésére is vigyázni kell, mert bár mutatós menést produkálunk vele- akár a díszlépéssel, de rettenetes nagyokat lehet közben esni, mert nem tudunk figyelni lefelé, és nem tudjuk mibe lépünk.
Mert léphetünk  menet közben dinnyehéjra- ami a jobbik eset, de léphetünk aknára is, ami további menési szándékainkat, egyszer és mindenkorra berekeszti.
De még akkor is hátra van a mennybemenés, mint utolsó ismert lehetőség, amihez nem kellenek lábak.
Tehát a menésből még bármi lehet, viszont az állásból semmi. Ezért okosabb és célravezetőbb menni bármi áron, aztán vagy van szerencsénk, vagy nincs.
Ez viszont menet közben ki fog sülni. 

Kép: Kapolyi György alkotása