Közös telken laktunk apai nagyszüleimmel. Nagyapám két nagyobb fiának házat építtetett, leányait tisztességgel kistafírungozta, földeket adott nekik, hadd legyen mivel elkezdeniük az életet. Apám volt köztük a legkisebb, így ő maradt otthon, s mire családot alapított, új házat építettek. Közös volt a ház, az udvar, a nagy csűr, de két gazdasági épület, két kukoricakas, két tyúkpajta, és széles borozdával elosztott kert.
Mi, gyermekek már az új, szocialista rendszerben eszmélkedtünk a világra. Apám, anyám beszédéből, a fényképek láttán éreztük, hogy valami nagy igazságtalanság történt. Üresen tátongtak a gazdasági épületeink, s a hatalmas csűr, kevés állatunk volt, a padlások, pincék, a nagy kukoricakasok se teltek meg soha. Egyszer meg játék közben felmásztunk a nagyapám istállójának padlására - bár tiltott volt -, és a széna alatt rábukkantunk egy csodaszép zöld szekérre. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, de szépen visszatakartuk a játék helyét, leóvatoskodtunk onnan, és szaladtunk anyánknak elújságolni a felfedezés örömét. Épp akkor ért be a házba apánk is. Egymásra néztek sokatmondóan, majd figyelmeztettek, hogy erről ne beszéljünk senkinek se. Hogy miért, azt nem magyarázták meg, nem is fogtuk volna fel akkor, hogy a saját szekerét mentette el oda magának emlékbe, vagy talán reménykedve, hogy megfordul még a rendszer. Azt már láttuk, hogy a kollektívbe került mindenük, de megérthetetlen volt, hogy miért adták oda. Anyám könnyeivel küszködve el-elmondott annyit a valóságból, amennyit öt-hat évesen megérthettünk. Nem jó szántukból álltak be a közösbe. Éjjel-nappal zaklatták őket, előbb szép szóval, ígérgetésekkel csábították a kollektívbe, aztán kényszermunkával a gazdákat. Apámat, nagyapámat is elvitték éjnek idején egy batyuval Isten tudja hova, nagyanyám s anyám ott maradt a négy gyermekkel, meg a nyakukra járó zaklatókkal. Nem volt mit tenniük, hiszen a földek férfiak nélkül parlagon maradtak volna, ezért apám, nagyapám is megtört, és beállottak a kolhozba. Amikor elvitték a mezőgazdasági gépeket, a szekereket, az állatokat csak állott a tornácon hallgatagon apám, s a szíve majd megszakadt. Ám a kedves lovaiért kiesett a könny a szeméből! Hát még, amikor az a semmirekellő Gazsi, rájuk csapott az ostorral! Kinyílt a bicska a zsebében, vérben forgott a szeme. Még szerencse, hogy anyánk észre térítette. Nekiment volna, s a belét is kiontotta volna a senkiházinak!
Mindenüket elvették, semmijük se maradt, csak a sok gyermek.
(Folytatás…)
Mi, gyermekek már az új, szocialista rendszerben eszmélkedtünk a világra. Apám, anyám beszédéből, a fényképek láttán éreztük, hogy valami nagy igazságtalanság történt. Üresen tátongtak a gazdasági épületeink, s a hatalmas csűr, kevés állatunk volt, a padlások, pincék, a nagy kukoricakasok se teltek meg soha. Egyszer meg játék közben felmásztunk a nagyapám istállójának padlására - bár tiltott volt -, és a széna alatt rábukkantunk egy csodaszép zöld szekérre. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, de szépen visszatakartuk a játék helyét, leóvatoskodtunk onnan, és szaladtunk anyánknak elújságolni a felfedezés örömét. Épp akkor ért be a házba apánk is. Egymásra néztek sokatmondóan, majd figyelmeztettek, hogy erről ne beszéljünk senkinek se. Hogy miért, azt nem magyarázták meg, nem is fogtuk volna fel akkor, hogy a saját szekerét mentette el oda magának emlékbe, vagy talán reménykedve, hogy megfordul még a rendszer. Azt már láttuk, hogy a kollektívbe került mindenük, de megérthetetlen volt, hogy miért adták oda. Anyám könnyeivel küszködve el-elmondott annyit a valóságból, amennyit öt-hat évesen megérthettünk. Nem jó szántukból álltak be a közösbe. Éjjel-nappal zaklatták őket, előbb szép szóval, ígérgetésekkel csábították a kollektívbe, aztán kényszermunkával a gazdákat. Apámat, nagyapámat is elvitték éjnek idején egy batyuval Isten tudja hova, nagyanyám s anyám ott maradt a négy gyermekkel, meg a nyakukra járó zaklatókkal. Nem volt mit tenniük, hiszen a földek férfiak nélkül parlagon maradtak volna, ezért apám, nagyapám is megtört, és beállottak a kolhozba. Amikor elvitték a mezőgazdasági gépeket, a szekereket, az állatokat csak állott a tornácon hallgatagon apám, s a szíve majd megszakadt. Ám a kedves lovaiért kiesett a könny a szeméből! Hát még, amikor az a semmirekellő Gazsi, rájuk csapott az ostorral! Kinyílt a bicska a zsebében, vérben forgott a szeme. Még szerencse, hogy anyánk észre térítette. Nekiment volna, s a belét is kiontotta volna a senkiházinak!
Mindenüket elvették, semmijük se maradt, csak a sok gyermek.
(Folytatás…)
A gyermekek sok mindent nem értettek abban az időben, aztán később is csak apránként értesülhettek abból, ami "világmegváltás" címén elindult, zajlott. Sok gyermek volt a családban, kedves Hajnalka, s ahogy leírod, gyűlt sok fájdalom is. Kérdésem: a borozda itt barázdaként értendő? Vagy - mint olvasom egy helyütt, a szóra rákeresve - keskeny útnak felel meg?
VálaszTörlésKöszönöm, Gábor, igen: barázda.
VálaszTörlésMost is jó volt olvasnom soraidat, kedves Hajnalka.
VálaszTörlésKedves Hajnalka,
VálaszTörlésNagyon jó volt olvasni, de milyen felkavaró még leírva is ami megtörtént.
Kedves Hajnalka.
VálaszTörlésEszembe jut a gúnydal: Ki tanyája ez a nyárfás?
Enyém, meg a tied elvtárs...
Mert javakat szerezni, kemény munkával lehet, meg úgy is, hogy elvenni a másét.
Mérhetetlen ocsmány dolog volt, legyen nekik nagyon nehéz a föld...
tetszett írásod, várom a folytatást.
gyuri
Nehéz és igazságtalan idők voltak azok. Sokat keseregtek a nagyszüleim is, pedig ők szegények voltak, mégis vitték tőlük azt a keveset is, amijük volt. Igazán érdekesen,szemléletesen írtad meg a történetet. :)
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésKöszönöm ezt a visszaemlékezést a nehéz időkre. Volt benne részünk!
VálaszTörlésÜdv: Szabolcs