Szerafin igazi cirkuszi ló volt, ott is született.
Mindent, és mindenkit ismert, a porondon dolgozó többi állatot, a cirkuszigazgatót és annak egész családját is.
Rengeteget utaztak, mindenkinek megvolt a saját istállója, és amikor valahol megálltak kifutót is állítottak nekik kis elválasztó kerítésekkel, ahol lehetett bámészan ácsorogni, meg körbemenni és jókat unatkozni.
Napközben gyakorolni kellett az esti számra, de a feladatát jól ismerte, sosem hibázott, tudta, mikor kell körbeszaladni, aztán amikor Pista felemeli a piros szalagot, akkor megállni, és szemben állni vele, aztán két lábra és körbe. Pista ilyenkor mosolygott, és a közönség azt mondta ÓÓ.
És ez jó volt, ez volt az értelme az egésznek.
Aztán visszavezették a helyére, ahol ott várta a víz, az abrak meg a széna, lehetett beszélgetni ezzel-azzal, hogy sokan vannak-e a nézők, mi volt, ilyesmiket.
Alapjában véve nagyon is békés, és kellemes volt ez az élet, de általában ha a kifutónál szóba elegyedett valakivel, mindig a szabadság került szóba.
Végül is ők fogságban élnek.
Ezt mondta egy fiú a barátjának a múltkor, amikor itt nézegettek a kerítésnél.
Gondolkodott ezen aztán órákon át.
A fogság, na igen, az olyan valamilyen lehet. Az a fiú sajnálta őt, akkor lehet, hogy nem jó dolog.
Az van most.
A szabadság meg egészen másmilyen.
Egy nap újra tábort vert a cirkusz.
Vidéken a hegyek között terült el az a széles, füves mező, ahol az istálló kocsikat egymás mellé állították és újra körbevették a kis megszokott kerítésekkel, hogy ők is kijöhessenek.
Nagyon jó illatok szálldostak, mélyeket szippantottak, virágok, füvek, langyos meleg, csodás volt.
Arrébb látszottak már a falusi házak a mögöttük elterülő hosszú veteménynek szánt barna földsávokkal, tavasz volt.
A kerítésnél álldogált és nézelődött.
Aztán észrevett egy lovat, kint!
Ilyesmit még sosem látott, a ló az egyik szántás szélén állt mögötte egy emberrel, szabad volt!
Teljes izgalommal figyelte, hogy mi történik.
Aztán az ember a földről fölvett egy kötelet, aztán a ló mögött volt valami, azt nyomta, és a ló elindult, erőlködött, látta rajta, de ment, ballagott szépen.
-ÓÓ- csodálkozott Szerafin.
De semmi nem történt.
Az ember ment a ló mögött, a ló gyalogolt lassan, de ütemesen előre.
Aztán amikor a ló megállt, látta, hogy az ember odasuhint valamivel, erre folytatódott minden.
Senki nem mondta, hogy ÓÓ és az ember nem mosolygott.
A sor végén megfordultak és indultak is vissza.
Se víz, sem abrak és széna, csak jöttek.
Szerafin döbbenten állt.
Ez volna a szabadság?
Körülnézett, a kifutója, az istállónak hívott kuckója, és arrébb a többiek, meg Pista, de jó
- nagyon megkönnyebbült, érezte, hogy a szívébe költözött valami, csak nem tudta, hogy ez a boldogság.
Mindent, és mindenkit ismert, a porondon dolgozó többi állatot, a cirkuszigazgatót és annak egész családját is.
Rengeteget utaztak, mindenkinek megvolt a saját istállója, és amikor valahol megálltak kifutót is állítottak nekik kis elválasztó kerítésekkel, ahol lehetett bámészan ácsorogni, meg körbemenni és jókat unatkozni.
Napközben gyakorolni kellett az esti számra, de a feladatát jól ismerte, sosem hibázott, tudta, mikor kell körbeszaladni, aztán amikor Pista felemeli a piros szalagot, akkor megállni, és szemben állni vele, aztán két lábra és körbe. Pista ilyenkor mosolygott, és a közönség azt mondta ÓÓ.
És ez jó volt, ez volt az értelme az egésznek.
Aztán visszavezették a helyére, ahol ott várta a víz, az abrak meg a széna, lehetett beszélgetni ezzel-azzal, hogy sokan vannak-e a nézők, mi volt, ilyesmiket.
Alapjában véve nagyon is békés, és kellemes volt ez az élet, de általában ha a kifutónál szóba elegyedett valakivel, mindig a szabadság került szóba.
Végül is ők fogságban élnek.
Ezt mondta egy fiú a barátjának a múltkor, amikor itt nézegettek a kerítésnél.
Gondolkodott ezen aztán órákon át.
A fogság, na igen, az olyan valamilyen lehet. Az a fiú sajnálta őt, akkor lehet, hogy nem jó dolog.
Az van most.
A szabadság meg egészen másmilyen.
Egy nap újra tábort vert a cirkusz.
Vidéken a hegyek között terült el az a széles, füves mező, ahol az istálló kocsikat egymás mellé állították és újra körbevették a kis megszokott kerítésekkel, hogy ők is kijöhessenek.
Nagyon jó illatok szálldostak, mélyeket szippantottak, virágok, füvek, langyos meleg, csodás volt.
Arrébb látszottak már a falusi házak a mögöttük elterülő hosszú veteménynek szánt barna földsávokkal, tavasz volt.
A kerítésnél álldogált és nézelődött.
Aztán észrevett egy lovat, kint!
Ilyesmit még sosem látott, a ló az egyik szántás szélén állt mögötte egy emberrel, szabad volt!
Teljes izgalommal figyelte, hogy mi történik.
Aztán az ember a földről fölvett egy kötelet, aztán a ló mögött volt valami, azt nyomta, és a ló elindult, erőlködött, látta rajta, de ment, ballagott szépen.
-ÓÓ- csodálkozott Szerafin.
De semmi nem történt.
Az ember ment a ló mögött, a ló gyalogolt lassan, de ütemesen előre.
Aztán amikor a ló megállt, látta, hogy az ember odasuhint valamivel, erre folytatódott minden.
Senki nem mondta, hogy ÓÓ és az ember nem mosolygott.
A sor végén megfordultak és indultak is vissza.
Se víz, sem abrak és széna, csak jöttek.
Szerafin döbbenten állt.
Ez volna a szabadság?
Körülnézett, a kifutója, az istállónak hívott kuckója, és arrébb a többiek, meg Pista, de jó
- nagyon megkönnyebbült, érezte, hogy a szívébe költözött valami, csak nem tudta, hogy ez a boldogság.
Szerafinok rengetegen vannak: produkáltatják őket, és azzal elérik, hogy legyen megint óó! Ó, persze, igazából az idomárnak, de mit tudja azt egy ló! Szerafin lát egy lovat, nem kerítés mögött, de befogva, monoton lépkedőn; hát ez lenne a szabadság? Jól érzi, ez sem lehet, hisz nem egy mutatvány... Mit tudhat az ismeretlen fogalomról Szerafin; annyiról s arról gondolkodik, amennyit engednek, mutatnak neki,amennyit felfogni bír. - Jót írtál megint, kedves Noémi, jó lenne, ha késztetne rá, hogy lovak és emberek elgondolják: miben is áll az igazi szabadság...
VálaszTörlésKedves Noémi.
VálaszTörlésA tájékozatlanság,a hibás vágyak melegágya.
De rádöbben, hogy a "Szabadságnak" súlyos ára van, és ráadásul semmi köze a szabadsághoz. Mert, a szabadság, egy mesei elem, mert minden annak látszó, lét, kötelezettségekhez, feltételekhez kötött.
Igazán tanulságos, jó történet.
gyuri
Kedves Francis,
VálaszTörlésKöszönöm az olvasást és örülök, hogy tetszett :) Elgondolkodtattál a szavaiddal ismét, mert valójában a fene sem tudja, hogy mi is a szabadság, kinek-mi? :)
Kinek mi a szabadság, mit tekint annak, mit vállal azért, hogy szabadnak érezze magát? - igen, ez a lényegi kérdés. Éppen az imént kaptam kézhez egy interjút, melynek alanya Röhrig Géza, a Saul fia főszereplője; ő vallja, s az írás címe is ez: Könnyített pályán nem érdemes élni.
TörlésKedves Gyuri,
VálaszTörlésNagyon örültem az olvasásnak és a hozzászólásoddal egyetértek, igazad van, hogy egy mesei elem a szabadság, egy megfoghatatlan dolog, akárcsak a boldogság, ami nem egyforma mindenkinek. :)
Kedves Noémi.
TörlésHa belegondolok, az ember egész élete, "Mesei elemekből" áll. Tökéletes tájékozatlanságában, végigbotladozva az egész életét, kiszínezve magának, holmi kitalációkkal, amiről igyekszik meggyőzni magát, hogy fontos, és igaz.
Köszönöm, hogy itt jártál.
gyuri
Bizony így van ez, ahogy Szerafin is megtapasztalja, a szabadságnak kemény ára van, keményen kell dolgozni. Ez a fogság számára mégiscsak kellemesebb, kis attrakció, produkció, és megvan mindene. Szállás, jó kaja, kiszolgálás.Nem kell szántani, napon, hidegben dolgozni. Sokan megragadják ezt a lehetőséget, sok Szerafin van. Tetszett az írásod. :)
VálaszTörlés