Ott éreztem először, az iskola udvarán, talán harmadikban. Pedig
minden ellene szólt: a nyakban mindig szűk kisdobosing, a sötétkék rövid-
nadrághoz dukáló fehér térdzokni, idétlen magasszárú lakkcipővel,
a felvont szemöldökökkel felügyelt alakzatban feszengő várakozás,
hogy mikor történik végre valami, a vigyázzban állásra felszólító,
indokoltnál jobban pattogó vezényszó, a nagyszünetben történt affért épp
akkor megtorolni akaró társtól a legalkalmatlanabb pillanatban
érkező orvtámadás, a dobpergés, majd a csapatkürt fojtott vihogásra
ingerlő, hamis hangja — de amikor felhangzott az első ismerős akkord
a hangszórókból, furcsa borzongásféle futott végig gerincemen, és nem
akart abbamaradni, amíg csak az utolsó taktusig nem értünk. Máig
emlékszem a meglepetésre – mert addig nem beszélt nekem senki erről –, hogy
képtelen vagyok uralni; minden beazonosítható ok nélkül, tőlem
függetlenül kerít hatalmába. Azután előbb elmaradt az egyening,
a rövidnadrág térdzoknival és lakkcipővel, el a dobszó meg a hamis
kürt a vezényszavakkal, végezetül a folytatásként lejátszott idegen
himnusz is, csak a megmagyarázhatatlan borzongás maradt, noha már tudom,
vannak, akiknek magyaráznom, sőt, olykor még magyarázkodnom is kellene.
:) remek.
VálaszTörlés