Seres László: Kőfalak

Sírok várnak rám,
mindenhol sírok.
Sóhajcsokrok.
Csendkoszorúk.
Magamban hordom
érlelő csendjét
amerre járok...
halottaimhoz
hasonlítok.

Őket keresem,
-anyám, apám-
ahogy ők kerestek egykor.
Visszamerengve
az élet ravatalán
magamat sajnálom.
Így lesz kiterítve
földi létem,
hogy egész legyen
minden részlet velük,
mit összerak múlttá
fájón a képzelet.
A lélek kitárul
s meghal a szó.
Sápadt arcokon
rideg márványfalak,
összekötnek, elválasztanak.

Ki hallja meg
vad lüktetését a szívnek,
ki szólal meg,
ha visszaszólnak.
A hantok hegyekig nőnek
s előjönnek egymás után.
Ők kérdeznek csak,
-gyermekem jól vagy-
a falakon túlról jött
élő-holtak hallgatnak itt.

Így láttat a szem,
így sugall a szív
s az idő elfogyaszt mohón.
Szűk teret szab az élet kint
s végtelent bent
s megyünk tovább,
mintha nem fájna semmi.
Kiszáradt patak keresi
medertelen vizét.
Nem találja.

Megnyugvás vár,
örök csend,
lelki béke.
A megkésett is korán jött,
a korai el nem késhet.
Hiába óvtam
élettől haláltól
kétségbeesve őket.
Itt találom mind...

Az elsőket
és az utolsókat.