Seres László: Új év

Új év szépsége kísér,

sarkal szüntelen,

ahogy elképzelem

a meg se születőt.

Bár hajnalom, delem
elszállt felettem,
-alkony közelít-
Őt várom,
az ismeretlent,
-ha fogytán a lencse
s a virsli is rövidül-
vele falatozom egy asztalnál,
érte ürítem poharam
s hiszem,
nem lesz válogatós,
tréfát se űz velem,
hogy magából kitagad,
mielőtt elfogadnám őt.

Belső békét
nem szülhet vakszerencse.
Nevemre veszem.
Vállalom, mint a többi
vér-szerinti gyermekem,
akik elhagytak egymás után.

Megőszültem,
vállamra tornyosult évek
felett járok
hamvadó csillagtűzben.
Vissza-visszanézek.
Szívemben hit
a zálog életemnek,
hogy elfogadtassam magam vele,
mielőtt mindent elveszítenék,
ha már a jövőtől is félek.

Aggódó lélek fájdalmánál
mi lehet több,
mit számít a testre mért ütés,
ha azzal ver a sors, ami elmúlt,
nem, ami jön s éltet.
S mit ér az, mondd szép Gyermekem
ha csupán kesergek...
már a megszületésednél.