Az egész épületben tapintani lehet a feszültséget. Mint, ahogy érettségi vizsgán ez lenni szokott. Az első vizsgázó odalép az asztalhoz, leül a bizottsággal szemben. Jólfésült, de nagyon ijedt fiatalember, aki az ujjait ropogtatva próbálja palástolni lámpalázát. -- „Ady Endre és a magyar ugar” – olvassa a tétel első, igencsak sejtelmes kérdését az elnök úr. A fiatalember próbál összefüggően beszélni, persze, tőmondatokban. Szó esik itt hazaszeretetről és provincializmusról, Nagyváradról és Párizsról. -- Fiam, maga nekem azt mondta egyszer, hogy nem szereti Adyt – szakítja félbe számon kérően Gorombcsik tanár úr. – Mi az, hogy nem szereti? Milyen magyar ember az, aki Adyt, a mi Adynkat nem szereti? Csönd van, mert mit lehet erre mondani. A fiatalemberből ez a néhány mondat a maradék hitet is kimarta, a nagytudású bizottság pedig már le is vonta a megfelelő következtetéseket. Ebben a pillanatban kopogtatnak az ajtón. Rémülten villannak a tekintettek, hiszen ki merne egy érettségit félbe szakítani. Aztán nyílik az ajtó, s belép egy furcsa, a rekkenő hőségben is nagykabátba burkolózó alak, hatalmas kalappal a fején. Köszön is tisztelettel, de nem felel senki, szóhoz sem tudnak jutni a jelenségtől, mindenkit letaglóz a hasonlatosság. -- Maga meg kicsoda? – kérdezi végül sápadtan az elnök úr. -- Ó, hát nem ismer meg? Ez nem csupán sajnálatos, hanem némileg sértő is – feleli az idegen. – Hiszen ön az én munkásságomnak szentelte az életét, mondhatni, rám építette a karrierjét. Hány könyvet is írt rólam? Nyolcat? Tízet? -- De ön nem lehet Ady Endre! Ön már réges-rég halott! – szól az elnök úr, még sápadtabban. -- Való igaz, s mily szerencse ez önökre nézve, hiszen ki lehet forgatni a verseimet, büntetlenül meg lehet fogalmazni, hogy mivel mit akartam mondani. Azt hitték, hogy odafentről nem kísérem majd figyelemmel az utóéletemet? Nem, ezt már nem bírtam nézni, ezért jöttem vissza! -- Önnek itt semmi keresni valója! – reccsent rá Gorombcsik tanár úr. – Azonnal hagyja el a helyiséget! -- Semmi keresni valóm? Hiszen engem államilag foglaltak bele a tételekbe. Mellesleg, kíváncsi lennék az ön személyes véleményére a költészetemet illetően. -- A személyes véleményemre? Hát… kiváló! Fantasztikus!...A magyar irodalom gyöngyszeme! -- Ez érdekes, hiszen alig több, mint harminc éve Ön még a pusztuló magyar dzsentri képviselőjének tartott engem, egy pusztuló, dekadens irodalom erkölcsileg züllött alakjának. Idézzek szó szerint a cikkéből? -- Mars ki innen! – kiált fel vöröslő arccal az elnök úr. – Megzavart egy érettségi vizsgát! Magára itt semmi szükség! Azonnal tűnjön el, mert rendőrt hívok! -- Ahogy gondolják, uraim! Már megyek is. Értem én, hogy nem könnyű a múlttal szembenézni – szólal meg Ady, aztán kilép a nyitott ablakon és eltűnik a ragyogó napsütésben. Egy darabig nem szól senki. -- Folytassuk, kérem! – mondja néhány perc múlva az elnök úr! – El ne felejtsük majd jegyzőkönyvbe venni, hogy egy bizonyos Ady Endre megzavarta az érettségi vizsgát.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése