Seres László: Én ébresztelek

Dobd le csillaghajad
fénykoronáját
a zümmögő édes csendet
széthullt gyöngyeit a bukó Napnak
hogy újra este legyen
bújj hozzám
hogy megtaláljalak

Én ébresztelek
te elaltatsz
így válunk ketten eggyé
mint Ég s Föld
kidőlt láva
hol a vágyak
olthatatlan tüze éget
s szemedet látom csak
ahogy egymást látják
izzó katlanágyban
megvakítottan is
a szikraszeműek

Te búvó alkonyt vasalsz
gyűrt felhőimből
én ölelő hajnalt
testedből ha mozdulsz
így forgunk és égünk
lázadó tengelyén
a vén Földnek
s beleszédül szív s lélek
lihegve zihálva
én benned
te bennem
ledöntve égig-érő falat
egymást keresve mint a gondolat
mint a szó
s széthullik bennünk a múlt
partravetett csend ringat
s hullámtalan a tó

Én elaltatlak
vigyázom az álmod
ne félj fel ne ébredj
betakarom csillagtested
mint tarlóját a kéve
révbe érőt a fogyó Hold
megfáradt fénynyaláb
ki átment száz halálon
az örökkévalóságba
rászűkült a holtág csillámló medre
s horgonyt vet az éj
megpihent forgására a Földnek
hogy semmivé legyen
a mozdulatlan csend

Mondd ki tudja azt már
s ki tartja számon
ha karjaimban vagy
itt a mennybolt felett
hogy alkony van
vagy... hajnal