Seres László: Földbegyökerezve

Hordtam neki a fényt ölben,
mikor sötétség borult rá,
földbe gyökerezett vadvirág-illata.

Gyógyír volt neki és nekem
ábrándnyi éhgyomorra
a kisimult égre festett vágy,
hajnal-szaggatta leheletnyi csend,
ablakáig kúszó vad borostyán,
éltető remény
és fájó kiábrándultság.

Emléke
ma is űrt hagy bennem,
elbűvöl s betölt.
Fénye egyre jobban éget.
Magamat vádolom mindenért
s ha feljutok egyszer a mennybe,
hogy láthassam újra őt
s kérdőre von Isten,
-tudom-
megvakulok érte.

S addig?
Addig hagyom, földben gyökerezzen,
mindegy, ő éltet, vagy én éltetem,
ha rám törnek a kisírt-szemű álmok,
anyám sír bennem
s én könnyezem.