M. Fehérvári Judit: Triptichon mozaikok újragondolva

A műben szereplő személyek részben az írói szabadság –és képzelet révén kitaláltak, részben valós személyek, kiknek a nevét, nemét, foglalkozását megváltoztattam, s tudatosan adtam először egy belső szemlélő, a főszereplő nő szájába az egész történetet, hogy aztán elidegenítsem saját életétől, amellyel a jövőben ismét találkoznia kell, s képtelen a reális számvetésekre, azaz a betegsége miatt már  nincs kiút abból az élethelyzetből, amellyel két évtizede birkózik, s legyőzetik.

A munka egy pályázatra készült, amelyben pszichiátriai esetleírásokat kellett irodalmi formába önteni.

Triptichon mozaikok

1.      A jelen

Véletlenül azt találtam mondani, hogy: „Haza szeretnék menni!” Értetlenül néztél rám.

- Hova haza?- kérdezted.

- Haza szeretnék menni! – ismételtem.

- De hiszen itthon vagy! – felelted.

- Nem tudok itt lenni! – válaszoltam.

- Nem érzem a levegő illatát, a hajnalok hűsét, az ágy puhaságát, az ablakokról lemálló idő sercegését, a szabadban száradó ruhák jégcsapszobrokká meredését a téli fagyokban, a tűz lobbanását, a fejsze csattogását, nem hallom a fűrész dalát és oly távolba tűnik apám árnyéka, ahogyan előttünk siet az állomásra, hogy elérjük a vonatot.

- Tudtad, hogy mindig hajnalok hajnalán utaztunk angyalarcú nagyszüleimhez? A gőzös pernyéket sodort a szemembe és a hajamba… Csupa korom lett az arcom.

- Láttál már kiskorú kéményseprőt?

- És olyat, amelyik kidobja a vasparipából a kedvenc maciját?

- Miről beszélsz?

- Furcsán nézted azt a benső ragyogást, amit valahol messze feledtem, és soha senkinek sem engedtem megismerni.

- Ez az otthonod! – ismételted.

- Nem hibbantam meg, csak hiányzik a családom – suttogtam távolba meredő tekintettel.

- Mi vagyunk a családod – értetlenkedtél.

Akkor semmibe vettelek.

***

A ház előtt álltam. Délután már kibírható volt a hőség és árnyat vetett ránk az otthon szentsége; a kezeinkkel épített falak védőszentjei mind felébredtek. Arcunkon éreztük cirógatásaikat. Apám a virágoskertet rendezte, Nagyanyám, az Ő Édesanyja távolabb állt. Tegnap éjszaka ott fényképeztük a csillagokat. Persze előtte megszámoltattad velem őket, amíg haza nem értünk. Gyalog mentünk, mint mindig és én pontosan tudtam, melyik tető alatt kik is élnek. Néha megcsókoltál. Egyszer hatalmas vihar támadt. Ruháinkat levetve, csak alsóneműben szaladtunk haza. Néha meghemperegtünk egy buborékfolyamban. A Mennyország kapujában akartál látni. Magad exponáltad a képeket. Nem értettem, miért kell mindig néhány lépéssel távolabb mennem, s miért kattogtatod a géped. Aztán megláttam a fotóid. Mindegyiken én voltam csak éppen párhuzamosan egymás mellett éppen háromszor.

- Varázsszám ez – suttogtad.

Nem gondoltam soha, hogy elveszítelek.

***

- Ez milyen levél? – kérdezted.

- Dohány, hát mi is lenne, Te bolondos!

- Honnan tudod, hiszen városi lány vagy?

- Ismerem. Szeretem a tapintását.

- De hiszen ez zöld még!

- És? Attól még dohány.

A cseresznyefa tetejéről olyan picinek látszottál. Kacagva kúsztam egyre fentebb, s míg Te ott lent aggódtál, hogy le ne essek, egyre több fülbevalóm lett. Gyorsan peregtek az évek. A tujákat magam választottam. Imádtam a bogyóikat addig morzsolni, míg minden karácsonyillatú nem lett. Fehér házunk volt sok lépcsővel és sok kutyával hátul hatalmas őszibarackossal.

- Ma elültetjük a fákat – mondtad.

- Négyszer négy méteres gödröket ásunk, szeretnéd Te elkezdeni? – kérdezted.

---

- Még mindig nem válaszoltál?

- Mi az, hogy hiányzik a családod?

- Ez a Te otthonod. Itt a Lányod. Itt vagyok én is. Neked ez nem elég?

- Szeretnék hazamenni! – zokogtam.

- Hívjuk ki az orvost vagy én vigyelek el a rendelőbe?

- Nem. Nincs olyan rendelő, amelyik a holtakat feltámasztaná – feleltem.

Attól a naptól kezdve állandóan a tekintetem fürkészted, és nem kérdeztél soha többet.

2.      A múlt (Egyes szám harmadik személyben a főszereplőt elidegenítve saját valóságától)

Még a harmincas éveik elején jártak mindketten. A nő idősebb volt három évvel és huszonhárom nappal. Egyikőjüket sem zavarta e szösszenetnyi korkülönbség, hiszen egy ismert pszichiátriai szanatórium betegei voltak történetünk kezdetekor. A férfi állítólag depressziós volt, a nőnek szociális fóbiái voltak, s elege is lett a kinti világból, mert ekkor elég sok közszereplést vállalt. Megunta már, hogy a tévében visszanéz rá önmaga sohasem igazán őszinte arca, így a benti falak között megtanulta azt, amit a kinti világban sohasem tudott: élni. Harsány volt, derűs, jól öltözött, s állandóan nevetett. A férfi mindig feketében járt. Soha meg sem szólalt, de a játékterápiákon feszültségét állandó lábmozgásaival vezette le. Tengerkék szeme fölött szemöldöke színe a nappalokkal együtt változott, hol rozsdabarna vértócsák, hol meg az őszi, érett avar színe, máskor pedig a nyár zamata varázsolta el érinthetetlennek tűnő, szúrós arckifejezését.

Ez egy szabad intézet volt. Senki nem kényszerített senkit semmire. Itt a betegek maguktól gyógyultak, szerelmek születtek, s haltak el, de a szenvedés valahogyan a falakon túl maradt.

A nő sokat csavargott. Élvezte a régen vágyott szabadság minden pillanatát, a nyári természet fenséges pompáját, a fagylaltok ízét, az ellógásokat, sőt még az amúgy teljesen irracionális magyarázatait is, hogy miért is nem tudott itt vagy ott megjelenni. Különben is kiemelt figyelmet kapott orvosaitól, mert nem tudták beosztani egyetlen terápiás foglalkozásra sem, hiszen mindenhez – igaz, csak egy picit, de - jobban értett, mint a szociális munkások. Egy idő után a pszichiáterek is csak a vitapartnert látták benne, s nem a gyógyítandó pácienst, s valahol ekkor kezdett kisiklani a nő élete végérvényesen, de ezt ekkor még nem tudhatta.

A férfi egy idő után elkezdte követni a nőt. Annak ez természetessé vált, miután éppen a szinglik életét élte - igaz, csak éppen három hónapja -, de az ő temperamentumával, kapcsolatfüggőségével már ez az idő is végtelennek tetszett, így boldog volt. Egy hónappal később együtt távoztak az intézményből, s az ősz már a nő lakásában találta a férfit, mert az eddig édesanyjával élt. Úgy tűnt, ez egy igaz pár, valódi érzésekkel, hiszen mindenről beszélhettek, ami csak bántotta őket, s szerelmüket semmi, de semmi sem árnyékolhatja be. A nő munkahelyén enyhe féltékenységgel, irigységgel, s sok bántó megjegyzéssel nézték kollégai, ahogyan a férfi minden egyes nap elé jön, akármikor is végez. Az első figyelmeztető jel is lehetett volna e tény, hiszen a férfit valamiért nem vették vissza a munkahelyére. A nő boldog volt, mert minden ideje, szabadsága csakis a férfié volt, aki gyermekének is igazi játszótársa lett. Ez utóbbi kifejezés igen fontos, mert az ekkor még kisiskoláskorú lánygyermeknek sohasem adatott meg, hogy édesapját megismerhesse, hiszen az születése után egyetlen esztendővel tragikus hirtelenséggel, s váratlanul, akár a szirteken felbukkanó gyopár, szavak nélkül, fakófehéren átszenderült ama másik létbe.

    

Az első felhőszakadást a nő édesanyjával való megismerkedés okozta, mert – ezt senki sem tudhatta előre -, de valaha, igaz, egészen más beosztásokban, egy munkahelyen dolgoztak a férfival. Az édesanya jegesen őszinte volt, mint mindig, ha az élet dolgairól beszélt. Azon kívül, hogy szélhámosnak, nőcsábásznak, bolondnak, tolvajnak nevezte a férfit, azt is elmondta lányának, hogy a férfi négy gyermekét hagyta ott, csakhogy elválhasson egy szerelem miatt. Sőt, szellemileg milyen ember lehet az, aki az összes gyermekének nemtől függetlenül ugyanazt a keresztnevet akarta adni, természetesen a sajátját. Az, hogy már munkahelye sincs, csak parázs vitát szült. A nőnek ugyanis két előző házassága minden szülői tartalékot felemésztett.  Ugyan mindkét férjét eltemette, de olyan sikertelenek voltak e boldogságkísérletek, hogy szerelemből magába szívott ugyan több emberöltőnyit, de anyagilag csak zsombékost tapogatott, akármerre is fordult. Édesapja – az általa is imádott második hitvese után másfél esztendővel -, akár sűrűn gomolygó cigarettafüstje, oly éterien illant el magával rántva nemcsak daganatokkal hemzsegő tüdejének összes ki nem köhögött lélegzetvételét, hanem lánya rajongó énjének fiatalságát is. Az hirtelen mindenre egyszerre emlékezett, s ez nem valamiféle paranoiát vagy skizoitást szült elméjében, hanem ellopta ifjúsága összes fényét, zamatát.

Az első férj tüdőembóliáját, s ideghasító szörtyögését még csak-csak feledte, mint ahogyan a darázscsípésekre jellemző szemöldökdagadását, majd áfonyába hajló bőrszínét is. Nem volt ez másként a másodikkal sem. Ahogyan ránézett forgószemű párjára, már tudta, hogy ismét búcsúzni kell, s örökre.  Az apai szeretet kiáradt, s békésen ringott, hatalmas, tapintható, testvéri kapoccsá, cinkossággá a második férjjel. A nő szerint a Fény összes kvantumjában csakis együtt vigyáznak rá ma is ők ketten, de a családfő halálával - Ady szavaival élve - „Minden egész eltörött”, s a szeretet széjjelhullott. Vezeklésének kezdete is ez idő tájt kezdődött. Előre szaladtam volna?

Megpróbálom időapó fonalát visszább göngyölíteni, s a sallangostól megfosztani a ma is zokogót. A nő az apa október eleji búcsúja után egy hónappal lett rosszul a munkahelyén. Miután az összes lehetséges szervi megbetegedési okot kizárták, kognitív terápiával próbálták rávenni, hogy emlékezzen gyermek-, ifjú-és felnőttkorára. Ahogyan pszichiáterei nyaggatták, úgy zúdultak rá az elmúlt évezredek archeofájdalmai, s apátia helyett pánik agorafóbiás, majd klausztrofóbiás is lett. Ma sem utazik vonaton, metróban /holott valaha fél Európát végigszáguldozta, s nagyvárosokban élt szabadon, akár egy albatrosz! Repülőkön cikázott, stoppolt, imádta a ködös novemberi kopogóssötétséget, a nagy viharokat, a mennydörgéseket, s a tengereket/, s egy idő óta önállósága védelmében jogosítványt szerzett – még hat esztendeje sincs! -, de csakis olyan útvonalakon jár ma is, amelyeket jól ismer.

Hogy mit várt a nő az intézettől? A végleges gyógyulást. A közszerepléseken kívül rendkívül nyomós oka volt rá, hogy ez megtörténjen, fel kellett nevelnie egyetlen élő gyermekét, amely négy terhességéből megadatott Neki. Édesanyjára és húgára egyáltalán nem számíthatott, mert a nagymama büszkén kijelentette, hogy neki az unoka csak arra kell, hogy gyönyörködjön benne, de nem bébicsősz, jól keres a lánya, fogadjon mellé valami idősebb nénit. Csoda-e, ha így a kisgyermek nyiladozó értelme előbb szólította anyamamának a pótnagyit?!

A nagymamaság büszkeségét azonban meg kellett mutatni a világnak, így időnként elutaztak a Balatonhoz, meglátogatták Veszprémet – a nő kedvenc magyar városa marad ez a kis tündérparadicsom, amíg csak lélegzik -, s már nem is volt olyan szörnyű a vonatozás, mert az előző nyáron csoda történt. Három hónapig ismét külföldön élt a család, s a hatalmas szerpentinek övezte táj csak ámulatot váltott ki az asszonyból, habár lelke mélyén gyűlölte e hegyesszögben aláhulló, s ismét égre meredő hegygerinceket, de mégis megmozgatták fantáziáját a távolabbi vidékek is, s ma sem tudni, hogyan, de még három országon át soha egyetlen rosszullét sem jött rá. Mintha ifjúsága összes vakmerősége egyszerre született volna benne újjá, s nem pusztán felébredtek e szunnyadó érzések, hanem egyre terebélyesedtek, s már kábítószerként hatott rá a következő országhatár, a soha nem hallott városnevek íze, az erdők vedlése itt, s újjáébredésük valahol a nagy hegyek mögött.

Akkor azonban másként rendelkezett a Végzet. A nő már a vonatra sem akart felszállni, s az indulás utáni ötödik percben meghúzta a vészféket. A sínek büdösek voltak a nyár első fellángolásában, az emberek nemkülönben. Bágyadt szemeik döglött halakra emlékeztették a nőt, akiket partra vetett a folyók szennye.

Így aztán – hogy véget érjen e senki által sem érthető fóbiakábulat – a család egyik nagyon közeli ismerőse, maga is neves pszichiáter, rábeszélte az asszonyt, hogy komolyan kezeltesse magát rögvest, a nő már önmaga is vállalta az intézeti bent létet. /Ami oly annyira függővé is tette, hogy igazából ki sem akart lépni abból a mikrotársadalmi közegből soha többé./

A dolgok azonban mégsem voltak olyan egyszerűek, mint ahogyan azt a neves szakemberek állították. Az ember gondolkodása lehet ugyanis akár naiv is, de valahogyan mindig összekuszálódnak az élethelyzetek, s e gonosz pókcsapdából csak aláhullani lehet, akár az életét vesztett légy a háziasszonyi tavaszi nagy porolások után.  Hogy kinek milyen a sajátos valóságélménye, az mások által soha sem tudható, csak a szenvedés görbe háta, s mosolytalan, elrévedő emlékezete utalhat a meg nem értettség fokára, de a kiutak ösvényeit mindig be-beszövik a végső lényeget fel nem ismerő tudatállapotai.

Ebbe az eltévedt hajótörött nyomba lelketlenül osont be az újabb halál ígérete. A nő édesanyja rákos lett. Így, ilyen kelletlenül, senki által nem vártan kapta az áttéteket, hogy egy rutinműtétről kiengedvén - előle gondosan elrejtve - csak szűk családja tudjon a kemoterápiák valódi okáról.

A férfi volt az egyetlen, aki – semmi dolga nem lévén – gondoskodhatott anyósáról, mert a nő pénzt keresett. Ekkor már nem csupán az alkalmazottak életét élte, hanem vállalkozott is. Ahhoz, hogy ezen dolgai működni tudjanak, a férfival végeztetett el több tanfolyamot is saját költségén, hiszen annak még mindig maradt elég ideje, mert az éjszakai műszakot a nő vállalta.

Eleinte csak kisebb dolgok tűntek el a szülői házból, aztán az egyre nagyobbak is. Tavasszal már nem volt mivel megművelni a hatalmas kertet, kiürültek sorra a melléképületek, s a padlások is csak soványan tátongtak egykori gazdagságuk után sóvárgón. A bevásárlási listák is egyre szaporodtak. A nő már észrevette, hogy anyósa és sógornője éléskamráját is ő tölti fel, de csak legyintett.

Édesanyja lelke még el sem illant, a következő nap reggelén máris beköltözött lakásukba a férfi fia, hogy aztán öt teljes hétig ki se mozduljon onnan. Majd a temetés előkészületeit jogi hercehurcák zavarták meg sorra, mert a fiú ott akart felnőni, ahol biztonsága erősebb, zsebpénze több lehet. Mindenre maradt idő, csak a gyászra nem. Van-e ember, aki meg tudná bocsátani e fintorokat a Sorsnak? Meddig maradhat rejtve a bűn, amit a másik terhére ró az elvakultságot saját malmára hajtó akarat?

A psziché hang nélkül tűrte a borzalmakat, s hagyott elsorvadni minden értéket, miközben a lélek egyre csak zokogott magányában. A nő gyermeke ebben a légkörben cseperedett, növekedett, s mindebből csak azt érzékelte, hogy valami nagyon gonosz dolog történik velük. Amikor a férfi gyerekei már életvitelszerűen az Ő házukat is birtokba vették – mert, hogy el ne felejtsem, a nő pénzén építkezni kezdtek, s létre is hoztak egy mindennel felszerelt kertes házat egy vidéki városka szívében. Ott a csöndben aztán a nő megpróbálta megragadni, s visszapörgetni az elmúlt esztendők nyomasztó történéseit, de csak oly sekélyesen sikerült megragadnia mindazt, ami vele megesett, mint a matróznak vitorlába fognia a nem létező szeleket. 

Ez idő tájt derült ki, hogy a férfinak hatalmasat romlott a pszichés állapota. Már a neurózis határán álló borderline személyiségzavarral kezelték, de ezt csak a nőnek mondta el az egyik pszichiáter ismerőse, figyelmeztetve őt arra is, hogy rá kellett volna jönnie a férfi gyógyszereiből, hogy az nem csupán depressziós.

Kínszenvedés volt ez az időszak minden családtagnak, de érdekes módon a férfi mégis tökéletesen, értelmesen kommunikált bárkivel, aki nem állt hozzá közel. Ezt teszi ma is. Ekkor a nő úgy döntött, költözzön el tőlük a férfi egy kis időre, amíg megnyugszanak mindhárman. Arra persze álmában sem gondolt, hogy az nem az édesanyjához megy haza, hanem az ő vidéki házában tölti azt a három hetet, amiben előzetesen megállapodtak. A rezsit természetesen ő fizette, mint mindig mindennek az árát ebben az életben.  Talán Pilinszky János szavai fejezhetik ki legjobban, mit is érzett ez a teremtmény: „Nekünk magunknak muszáj végül a présbe kényszerülnünk. Befejeznünk a mondatot... Még ki lehet nyitni, még föl lehet kötni, még el lehet vágni, még meg lehet szülni és el lehet ásni és le lehet zárni.”

Az érzékenység és a szerelem azonban nem így működnek. Akaratlanul is asztalokat terítenek Ég és Föld között, ahol az első fő fogás a menüben mindig is a Remény marad zölden és újrasarjadón. Azóta a mi emberpárunk hol szétköltözik, hol ismét együtt civakodják tovább mindazt, amiért e bolygón élni rendeltettek. Néha segítik egymást, máskor meg hónapokig nem is szólnak egymáshoz. Szerelem volna vagy a kétségbeesés így mutatná ki méregfogait?!  Nem tudhatom. Annyi azonban bizonyos: ha a nő nem látja a férfit megnyugszik, hogy aztán rajta is úrrá legyenek igen furcsa, mások számára érthetetlen fóbiák. Az egyetlen gyógyszer maga a férfi és természetesen fordítva is igaz. Környezetük megszokta a dolgok ilyen rendjét, s azóta titkos barátság szövődött a nő gyermeke és a nevelőapa között, ami fordítottan is így igaz. A gyerekek nőnek, felnőtté válnak, s jobban is látnak olykor minden titkos szándékot, mint szüleik. Valahol megfordult az anyagi kocka is, a férfi igyekszik mindent visszafizetni a nőnek, aki e gesztus mögött semmilyen szándékot nem keres, nem furcsáll semmit, s nem kérdez semmiről. Talán elfásult vagy bölcsebbé vált az eltelt évtizedekben.

A való élet is éppen ilyen. Jaspers írja egy helyen, hogy „Kezdetben volt a tér, a Mindenhatónak félelmetes és kigondolhatatlan találmánya. Tér, tér és ismét tér. A végtelen Istenség, amely körülvesz bennünket. Benne vagyunk mi önmagunk.” S ha egyszer visszautazunk ebben a vákuumban, elérjük mi is a Végső Lényeget, amelyet ez az emberpár nagyon szerencsétlenül, végzetszerűen egymásban talált meg. Ezt a történetet ezért is vetettem papírra, mert tanítani kellene az embereket élni, hiszen egyszer Mindenki előtt lepörög az az életfilm, amelyet panorámatudatával már nem tud meg nem történtté tenni. S mire rádöbbenhetne, hogy melyik kockától kellene kitörölni mindent, s majdnem mindegy, mit, már ott fekszik kiterítve, talán senki által sem hiányoltan, hiszen elfeledte a két legfontosabb dolgot, mégpedig a tapasztalatok gyűjtését, hogy tanulhasson hibáiból, s azt a szeretetet, amelyet sikerült közhellyé fokoznia önmaga előtt is.

3.      A jövő (Szám, személy és idő nélkül, mégis létigékkel – is - kifejezve)

Voltam, vagyok, nem leszek… Elbuktam és elveszek…