Jéga Szabó Ibolya: A próba (hatodik rész)

 

 

 

 

A fióka

 

Borús szeles reggelre ébredtek, felvették a ruháikat, mert fáztak egy kicsit. Helén nem akart kijönni a hálóhelyről, azzal indokolta, hogy nem éhes, aludni szeretne, úgyis rossz az idő. Az öreg is fázósan botorkált elő, hogy megegyék a maradék húst, azért egy keveset hagytak a lánynak is, hátha később meggondolja magát. A reggeli után a vén szakállas azt ajánlotta, hogy menjenek el tűzrevalót gyűjteni, mert mostantól hűvösödni fognak a napok, és reggelenként, esténként, jól jön majd egy kis melegedés a tábortűz mellett. Mostantól kezdve mindennap hozunk egy keveset, ezzel is telik az idő. Dávid bement a lányhoz és kérlelni kezdte, megpróbálta észérvekkel rábeszélni az evésre és egy kis munkára, de hiába. A lány befordult a falnak és még válaszolni sem volt hajlandó. Elindultak nélküle.

Helén nézte a falat, lelkében keserűséggel, kétségbeeséssel, csak a régi életére tudott gondolni, kínzó vágyat érzett utána. Édesanyja ölébe akarta hajtani a fejét, és boldogan sírni az örömtől, hogy újra látja. Nyakig elmerülni egy forró vízzel teli kádban, puha papucsba lépni és a testén érezni a fürdőköpenye lágyságát. Megmosni a fogait, érezni a paszta friss ízét, a frissen mosott hajának illatát. Pizzát enni, és palacsintát, forró húslevest. A saját ágyában aludni, de helyette itt nézi ennek a sziklába vésett luknak a rideg falát. Átkozott tükör, bár soha ne találkozott volna vele, már régen darabokra kellett volna törni. Összegömbölyödve hangosan sírt, nyomorultnak érezte magát. Halni volna jó, meg kell halni, nincs más kiút, itt nincs értelme az életének, zokogta. Ha életben maradnak, csak kínlódnak, betegségeket kapnak, vagy jön valami elemi csapás, mert itt semmit sem ismernek. Itt nem lehet élni!  Ezt Dávid is belátja majd.

Az öreg megmutatta a helyet, ahol rengeteg bokor volt, és sok elszáradt ág, sőt teljesen kiszáradt bokrok is akadtak.  Letördelték halomba rakták, és az öreg már nyalábolta volna, de Dávid leintette. Keressünk olyan növényt, aminek a szárából kötelet sodorhatunk, összekötjük, úgy könnyebb lesz hazavinni. Az öreg gondolkodott, egyszer csak a fejéhez kapott és elindult. Túl a bokroson jártak, amikor a távolba mutatott, magas nádszerű fű hajladozott előttük. Amikor közel értek, akkor látta fiú, hogy az alom, ami alattuk volt a barlangban, erről a növényről származik, ennek a puha levele, szára pedig a szalmához hasonló csak erősebb. Rögtön a ruha jutott az eszébe, ebből készíthetnének olyan fűszoknya félét, amit a nyakukra és a derekukra erősítenének, megvédené őket a napsugárzástól. Ezt az ötletét az öreg is helyeselte, mert a ruhák egy két év alatt tönkre mennek úgyis.  A hideg időben is többet tartózkodhatnának kint a szabadban, ebben a háncsruhában. Dávid ügyesen összefont egy hosszú kötelet, majd a rőzsét összekötve és a hátára kapva elindultak hazafelé. A munkától és az ötlettől jobban érezte magát. Az öreg miatt sokszor megálltak pihenni, de mire cseperegni kezdett az eső hazaértek és a rőzsét is fedett helyre tudták tenni.

A lányt ugyanabban a pózban találta, ahogy hagyta.  Egy fióka állt előtte azt nézte, a madár pedig a lányt. Dávid elcsodálkozott, bár tudta, hogy az itteni madarak másként viselkednek, mint a földiek.  A lány lábához ült, és szelíden megsimogatta, de nem szólt egy szót sem. Érezte, hogy most a szavak hiábavalóak.

Délutánra elállt az eső. Helén felállt, hogy elinduljon a vécéjük felé, és megrökönyödve látta, hogy a fióka követi, megy utána, és nagy igyekezettel mindig a nyomában maradt. A lyukhoz érve a lány felkapta a repülni képtelen fiókát, féltve azt a lyukba eséstől, a hóna alatt tartva végezte el a dolgát. Visszafele úton megálltak a madarak kedvenc narancssárga bogyó bokránál, és Helén megetette a kis jószágot, az mohón falt a tenyeréből. Helén szótlan maradt a nap további részében, de ment velük a patakokhoz, este is ott ült a tűznél és simogatta a madarát, az, az ölébe ülve aludt.

Dávid reménykedni kezdett, mert úgy érezte, hogy ez kis madár talán visszaadja az életkedvét a lánynak, de tudta, hogy ez nem biztos, ennél több kell, hogy elfogadja, beletörődjön a megváltozhatatlanba.