Kertész Éva: A család, az, szent

                                    

Úgy érzem, le kell írnom a családunkról mindent, amit gondolok, mert addig nem nyugszom, amíg túl nem leszek rajta. Nem lesz egyszerű, mert szakadozott és összetartó, de az ellenkezőjére is van példa. Tizennégy éves koromtól vagyok elvált gyerek, s noha már benne vagyok a felnőttkorban, azt, hogy elváltunk, soha nem tudom feldolgozni. Nincs bennem panasz, de ha rám jön az a valami, ami visszahozhatatlan, beülök egy sarokba, és akkor legyen mindenki csöndben. Az, az egy fő, aki mellettem él, ezt érti is, és be is tarja.

Szóval a család! Sajnos olyan kacifántos és kacskaringós, hogy ember legyen a talpán, aki megérti nagyobb megrázkódtatások nélkül.

Mert ugye itt van nekünk ez a Pisti, aki nem tartozik ugyan hozzánk, de évek óta együtt él kis Lilivel, az unokahúgommal, és annak minden bajával. Az a valóság, hogy utóbbi időben szinte csak a takaró alatt találkoznak, vagy a mobil közvetítésével, mert kis Lili, pénzügyi okokból átment levelezőre az egyetemről, dolgozik, és tanul, és utazik a vizsgái után, így aztán nem lehet összeveszni, de összemelegedni sem. Pistit már jó ideje ismerjük, már közénk is illik, mert ő Lili tartozéka.

Amíg Lili nem látható, mert tényleg soha nem látható, addig Pisti mindenféle különlegességeket alkot a lakásban, tép és szab, és ragaszt, meg tapaszt, de az otthonuk olyan különleges, mintha dús fantáziával, és csodás kezekkel megáldott iparművész alakította volna ki. Egyébként az is a végzettsége, iparművész, és már számtalan munkához jutott azáltal, hogy meglátták ismerősök kis Lili lakását.

Pontosítsunk: a lakás nagy Lili(ána) tulajdona, csak engedi bütykölni Pistit, mert ő is élvezi azt, ami kijön a fiú keze alól. Bár az zavarja, hogy az otthona lassan kiállító terem, ahonnan időnként kimenti a kutyáját, hosszan sétáltatja, és elmenekül vele anyámhoz, mert otthon annyi az idegen, hogy azt sem tudja, mit keres ő benne. Viszont, ha jól számol, lassan visszamehet kis Lili a nappalira, olyan szépen alakul Pisti jövedelme.

Nagy Lilinek, aki ápolónő, és örökké elfoglalt, isteni a természete és alkalmazkodó készsége, és hallatlan türelme van minden élőlényhez, egyetlen embert kivéve, és az, az ő hites ura. Azaz, már elváltak többször, de mindig elölről kezdték, állítólag azért, mert kis Lili imádja az apját, de két hónap után úgy gyűlölködnek, és annyira elegük van a házasság intézményéből, hogy futólépésben vágtatnak ki belőle.

Eddig megvolnánk. Most jön anya, aki nagy Lili nővére, aki szintén elvált asszony, immár két felnőtt gyerekkel, különböző betegségek okán nyugdíjas, bár e’nélkül is elküldték volna (miként el is küldték) a munkahelyéről, lett lévén fölösleges pedagógus. Ebben az országban többféle pedagógus van. Akit már elküldtek, és akit ezután fognak elküldeni. Mert ha ebben a honban minden baj és nehézség úgy fogyna, mint a gyermeklétszám, mi lennénk a világ leggazdagabb országa. De mert csak a gyermek fogy, a baj nem,(és még mi minden nem), el kell küldeni a pedagógusokat a munkahelyükről. Ez nem is lenne csoda, elvégre manapság mindenkit elküldenek egyszer-kétszer, de miért a jó pedagógusokat, a nagy szakmai tapasztalattal rendelkezőket menesztik, akik értik a szakmát, és bánni is tudnak a pockokkal? Egyszerű. Mert ők a drágák. Helyette felveszik a legolcsóbb kezdőket, akiknek nincs semmi tapasztalata, csak a jól fejlett önérzetük, anyáék meg, mármint az elküldöttek, magánúton nem győzik helyrehozni azt, amit már azok sem tudtak, aki ezeket, az olcsó tanerőket felkészítették.

Ezt nem magamtól mondom, csak mindenhol hallom, a szülők tehetetlenek, és akik meg tudják fizetni, régi tanítót fogadnak a gyerekük mellé az állam helyett. De tovább gondoltam; és rájöttem az én nagy eszemmel, hogy ha ma nem hasznosítják azt a tudást, amivel a régiek még rendelkeznek imitt-amott, ha szakmai tanácsadóként sem működtetik őket, jaj lesz a mi gyerekeinknek!

Ott még nem tartunk, mert lám nekem sem jön össze, bárhogy szeretnénk. Mi már csak mindent elkövetünk az én Barátommal, aki Baráth Bernát névre hallgat különben. Még össze is házasodtunk, bár a gyermeket addig is összehozhattuk volna, elvégre együtt éltünk. De nem akartunk még, csak szeretgettük egymást, szeretkeztünk, ismerkedtünk, aztán ráébredtünk, hogy hiányzik a gyerek. Azt pedig én csak házasságban vállalom. Bár, ha a szüleim életét elnézem, -  Mindegy.

Az esküvő napján letettük a cigit, nem ittunk mást többé, mint ásványvizet, és három hónap múltán, amikor már remélhetőleg készen állt a szervezetem egy egészséges gyermek fogadására, teljes bevetéssel követtünk el mindent, hogy jöjjön a baba. És az én nyomorult testem mit követett el ellenem? Méhen kívül fogamzott. Most itt vagyok ezzel a durva élménnyel, és a veszteségérzettel.

Úgy tudom, hogy hú mekkora szerelem volt a szüleimé is, és el kell ismernem, annál nagyobb biztonságban gyerek még nem érezte magát, mint mi. Hat év volt közöttünk a korkülönbség, Ilon már felsőbb tanulmányait végezte, amikor apa megvilágosodott, és rájött, hogy túl korán házasodott. Ő még nem is élt, és be kell pótolnia, amit eddig elmulasztott. Gyanítom, hogy ezekben az áldott pillanatokban mi nem is léteztünk számára, mert apa nem hülye, s tudnia kellett, hogy döntése számunkra felér egy lórúgással. De, ha ezt mi válási árvák mind megtapasztaltuk, hogy lehetséges, hogy azok is elválnak, akiknek tudniuk kellene, mit éreztek akkor? Hiszen a partra vetett hal nem lehet szerencsétlenebb az elvált gyereknél!

Eddigi életében annak a ma már elvált gyermeknek volt a tulajdonában, kizárólagos használatra két fontos ember, ami természetes, és magától értetődő, melyben a biztonság örök. S akkor az egyik alattvaló ebből a biztonságból kisétál. S ami még ennél is rosszabb, és gyötrelmesebb, hogy ezek, akikért én rajongok, és eddig ők is egymásért, most meg még gyűlölik is egymást! Lehet ilyet elkövetni egy gyerekkel? Állandóan szembesülök az öngyötrés nagy kérdésével, hogy miért történt? Mit követtem el, hogy ez megtörténhetett velem?

Mi már tudjuk, mert megtanultuk, hogy lehet egyedül is élni. Anya nem tudott. Megpróbált visszamenőleg élni, és előre is, de maga se hitt magának, így aztán nem is sikerült. Egyébként nem tudom felfogni, mi a nyavalyát sajnált azon a férjen, aki őt cserbenhagyta? Mert hogy ő még nem is élt igazán! De legalább kiélte volna magát, ha már így döntött! Kipróbált volna fehéret, feketét, tarkát, szerzett volna rengeteg tapasztalatot és gyönyört, de nem, ő az első elvált nővel összekapaszkodott, aki gyanúm szerint már vigyázzállásban állt és várt szerintem, és hihetően ki volt éhezve a szerelemre. Hozta magával két apró gyerekét hozományba. Istenem, de marhák az emberek!

Mi már nagyok voltunk, Ilon szinte ki volt taníttatva, velünk már nem voltak apró-cseprő gondok, most kezdhette elölről. A máséval. Hogy azok a csóró kis kölykök min mentek keresztül, sose fogom megtudni, apjuk sehol, anyjuk szerelembe esve, nyilván nem őket dédelgette! Idő híján nekik csak az ebéd juthatott, meg a tiszta ruha. Dajkálás, legfeljebb apának. Istenem, hogy utálhatták érte a bácsit! És, hogy nézhetett rájuk apa, amikor éppen mi hiányoztunk neki!

Mindegy is, túl azon, hogy ehhez nekem semmi közöm, de ma már tudom, hogy mindenek tetejébe lehetetlen anyagi helyzetbe kerültek. Pedagóguséknál ugyanis luxus a válás! Apának még a mi látogatásunkra sem maradt pénze, és elvárta, hogy mi látogassuk őt. Pontosabban csak én, mert Ilon egyetlen pillanat alatt kitagadta apát, amikor elhagyta Őt! Ó, nem anyát, dehogy! Őt. Persze anyát is, de az ő keserve, fájdalma nagyobb, mi több mélyebb, az övé külön fájdalom, mert ők még haverok is voltak, egy húron pendültek, szót a szóra, rím a rímre, ütötték, vágták a humort, s, ha ennek ellenére is képes volt visszavonni magát tőle, akkor le van csinálva. Persze, később megbékélt, de a tüske, az, tüske. Főleg, ha köröm alatt marad.

Aztán jöttek az új gyerekek. Gyönyörűek, szépek, kedvesek, ragaszkodóak, de nekünk nem várt testvéreink, mert mi nem éltünk egy háztartásban velük, a találkozóink csak alkalmiak voltak, és az érzelmileg nem azonosítható.

Ez nyilván apának volt fájdalmas, a feleségének sérelmes, pedig nem volt ebben semmi szándékosság a mi részünkről. De az ő gyerekei valóban igazi testvérei lettek a kicsinyeknek. Egyébként is ragyogó srácok.

Ilon. Ő az én nővérem, akinél jobb testvér nincs a világon, legfeljebb én. Öntörvényű, mint apa, de anya nevelése. Nem mintha ez előny lenne. Két gyönyörű gyermek anyja. Én legalábbis az övénél szebbeket még nem láttam. 

Úgy kötődöm hozzájuk, mintha az enyémek lennének. A férjét testvéremként szeretem, ő is minket. Ilon csodálatos nyelvkészséggel, és hallatlan szorgalommal, munkabírással rendelkezik, több nyelven beszél. A férje ügyeit is ő intézi. Mindenhova együtt mennek, de szerintem már egyedül is elintézne mindent. Mindig mondom, hogy igazán jó partit a férje csinált.

 Persze, mindezt csak anyával a háta mögött teheti, mert ő minden pillanatban rendelkezésükre áll, és a gyerekeit is leveszi róla, ha menni kell. És a Lilik is ugrásra készek mindenkor. Ez egy ilyen család. És itt most be is fejezhetném. Lilik, Pistik, Bertik, Ilonok, és kész. Mindenki mindenkiért. Ahol mindenki szereti egymást, még ha vannak is keserűségek, nincs ügy.

Anyáról mégis írni kell, mert ő egy csoda. Az orvosok szerint is az, mert amit kiállt, és megélt, mások már rég feladták volna.

Már akkor teljesen összeomlott, amikor meghalt a Tatink. Nem tudta tudomásul venni, hogy nincs többé szülő mellette. Nincs, akit gondozzon, nincs, akit ápoljon, és főleg, nincs, akihez hazamenjen. Aztán hirtelen megvakult.

Nekünk nem volt tudomásunk róla, hogy ez a folyamat elkezdődött. Persze, ha ránézünk, láthattuk volna, de mi elmulasztottunk ránézni. Ő tudta, hogy romlik a látása, de ő egy híres disszimuláns, aki addig hallgatott, amíg elsötétült számára a világ. Az, szörnyű időszak volt. A kétségbeesés, a félelem, aggodalom úgy font körül bennünket, hogy szabályosan bénulttá tett. A lakásban még valahogy elboldogult tapogatózva, de egyébként semmi. Én ugyan vágtattam haza minden hét végén, hogy bekészítsek a hűtőbe, amit lehet. De őt vezetgetni kellett, mert nem látott liftet, lépcsőt, villamost. Egyszer beesett a sínek közé is. Itt már még Pisti is futott, meg a Lilik, a mi barátaink, és aki jött.

Kezelésekre hozni, vinni, kiszedegetni a gyógyszerét, a markába adni, másikba a vizet betenni, ugyanez az ennivalóval, és ami a legszörnyűbb látni azt a fájdalmat, amely megszüntethetetlen. Valamilyen pajzsmirigy problémával kezdődött, amit helyben nem tudtak megoldani az orvosok, csak Pesten. Pedig Szeged már csak nagyváros, nagy tudással. Anya esete mégis elsiklott valahol. Rémeket mondtak, és csak szörnyűségeket ígértek. Olyan műtétről beszéltek, amit meg sem akarok írásban ismételni. Aztán annyi szteroidot nyomtak bele, amitől teljesen kiment a formájából. Már korábban eltorzult az arca, mert kijött a szeme az üregéből. Ez volt a szörnyű fájdalmak oka. A szem mögött annyi folyadék szaporodott fel, amely kinyomta a szemet a koponyaüregből. És ebből a szörnyűségből meggyógyult! Már lát! Ez a csoda! Nagy csé-vel. Megerősödött, kezdi visszanyerni eredeti formáját, de úgy látom, ismét többet vállal, mint kellene. Nem győzi visszaadni szeretetben és törődésben azt, amit kapott.

Mindez semmi, mert ez mind a múlt. A fájdalmakat el kell felejteni. Nincs keservek dajkálása, nyugalom van. Azt mi teremtjük magunk körül. Most viszont olyan esemény történt, amitől lelkes az egész szent család. Anya rátalált valakire, aki társául szegődött, akit társául vállal, aki szereti, akit szerethet. És boldog! Végre.

2011. február 15.